Zsid 3,12-14

Számomra a hét egyik legmegdöbbentőbb híradása az volt, hogy egy Brüsszel közeli házban megtalálták egy öt éve elhunyt asszonynak és fiának a holttestét. A házban lévő két csontvázról és az öt évvel ezelőtti dátumokat mutató élelmiszerekről arra következtetnek, hogy öt, azaz öt éve ezek az emberek nem hiányoztak senkinek, a kutya sem kereste őket.

Megdöbbentö a hír. Megdöbbentő, hogy milyen világot élünk. Megdöbbentő, sőt félemetes, hogy mennyire meglazulnak ma az emberi kapcsolatok. Sokan a televíziót és a modern technikát teszik felelőssé az ún. elmagányosodásért, hiszen sokkal könnyebb, s valljuk meg, néha élvezetesebb is a tévét, vagy a számítógépet bekapcsolva egy ismeretlen helyre, vagy helyzetbe eljutni, mint felvenni a telefont, esetleg a cipőt, és meghallgatni a másik ember gondját-baját, vagy éppen a panaszáradatát.

Az emberi kapcsolatok nem működnek maguktól, tenni kell értük. Néha elég egy mosoly, vagy egy-két kedves szó, de az kapcsolatok hosszútávon mind-mind befektetést igénylenek. Voltam nemrégiben egy esküvőn, ahol arról beszélt a lelkész, hogy a házasság valami olyasmi, mint egy takarékkönyv, ha nem teszünk bele energiát, időt, s néha fáradságos befektetéseket, akkor lassan kiürül, és nem lesz mit kivenni belőle.

Azt hiszem, így van ez nemcsak a házasságokkal, hanem a többi kapcsolat terén is.

Divatos szó lett korunkban a bizalomvesztés (1). Nem csoda, hisz legtöbb ember manapság önmagában bízik. Persze nem akarok abba a hibába esni, hogy azt mondjam, régen minden jobb volt, de hát az ember keresi a magyarázatokat a sokszor megmagyarázhatatlan dolgokra is.

Nem tudom megmondani, hogy mikor voltak a mostaninál jobbak az emberi kapcsolatok, vagy mióta beszélhetünk az emberek között „bizalomvesztésről”. Valószínű nem az utóbbi években elkezdődött folyamatról van szó, és nem is öt, ötven vagy ötszáz években mérhető ez a dolog, hanem ha a gyökereit keressük, akkor egészen a teremtéstörténetig kell visszamennünk.

Az első emberpár, Ádám és Éva elveszítette bizalmát abban, amit az Isten mondott és ígért neki. És mi következett ebből? Kiűzettek az Édenből. El kellett hagyniuk a mennyei teret, amit aztán világi térhódítással próbáltak és próbáljuk folyamatosan mi is ellensúlyozni.

S miközben egyre többet és többet akarunk magunknak a világi javakból, legtöbbször elfelejtkeztünk a jézusi kérdésről: -“ Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?”

Azt hiszem a bizalomvesztés, ha mai szóösszetétel is, nem mai dolog. Nagyon is összefügg azzal, amit a biblia a paradicsomból való kiűzetéssel ír le, és amelyet egyik nagy költőnk úgy fogalmazott meg, hogy “minden egész eltörött”.

Minden egész eltörtött. És ennek nemcsak az az oka, hogy olyanfokú a bizalomvesztés manapság, hogy egy anyának és fiának a hiánya öt évig nem tűnik fel senkinek. Annak, hogy minden egész eltörött legfőbb oka az, hogy bizalomvesztés történt az emberekben Isten iránt. Sőt nem is csak bizalomvesztés, hanem teljes istentagadás is. A tegnapi hírekben szerepelt, hogy Ausztriába ért egy ateista világnézeti kampány. Kampányszerűen védik és népszerűsítik az ateizmust, mint az Isten-hit egy lehetséges alternatíváját.

A Zsidó level szerzője szerint egyetlen esélyünk van, amellyel helyreállíthatjuk a bizalmat Istennel és embertársainkkal. Ez az esély Jézus Krisztus. Így ír: Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.

Az Úristenbe vetett hitünk folyamatosan változik. Nem csak annak függvényében, hogy éppen milyen élmények értek minket, vagy, hogy éppen milyen lábbal keltünk fel, hanem azt hiszem, attól is függ, hogy éppen milyen életkorúak vagyunk. A felolvasott bibliai idézet számomra azt hangsúlyozza, hogy azt gyermeki bizalmat, amely kezdetben élt bennünk az Isten iránt, tartsuk meg mindvégig. Milyen jó is lenne, ha betegen, idegesen, pénztelenségben, kilátástalanságban vagy szomorúságban is éppúgy össze tudnánk kulcsolni a kezünket, mint talán egyszer kislány vagy kisfiú korunkban!

Bízzuk életünket, nyomorúságainkat, szeretteinkért, önmagunkért vagy a jövő iránti aggodalmainkat az élő Istenre! Ha újra meg újra reá tudjuk bízni magunkat, meglátjuk, könnyebb lesz. Gondunk akkor is lesz elég, de valahogy mégis könnyebb lesz viselni és elviselni őket.

Tudom, hogy nem lehet senki parancsra sem istenhívő, sem templomba járó ember. De azt is tudom, hogy ennek a megrendült bizalomnak a helyreállítása nem is csak rajtunk, hanem Úristenen is múlik. Ő pedig már réges-régen megtette az első lépést felénk, amikor elküldte Jézust a földre. És azt is tudom, hogy most is megtesz mindent értünk. Mindent, ami az Ő terveibe beleillik. Talán nem mindent, ami a mi terveink és kedvünk szerint való, de mindent, amit Ő jónak tart.

Ezt észrevenni persze nem egyszerű. Egyáltalán nem. Nehéz azt elfogadnunk, amikor azt mondja nekünk, hogy „az én utaim nem a ti utaitok”, vagy „az én terveim, nem a ti terveitek”. De mindezek ellenére, jó az nekünk, sőt az az egyetlen esélyünk, ha bizalommal vagyunk Isten iránt. Ha tudunk bízni benne, ha rá tudjuk bízni életünket és gondjainkat, akkor azt hiszem megtettünk egy nagy lépést nem csak Felé, hanem a körülöttünk lévő emberek felé is.

Adjon Isten nekünk sokkal nagyobb hitet! Hitet Őbenne, hitet a jövőben, hitet az emberi kapcsolatokban! Tanítson minket Őmaga a hitre és a szeretetre, hogy hinni tudjunk egymásban és egymásnak is, és ne történjen többé sehol a világon, hogy vannak és elmennek közülünk emberek, akik senkik sem hiányoznak, akár öt éven keresztül sem! Ámen.

(1) A bizamomvesztéssel kapcsolatos néhány –fraterneten olvasható – gondolatát köszönöm Weltler Sándornak.

Heinrichs Eszter, Ágfalva, Sopronbánfalva, 2009. augusztus 9.