Hós 11

Kedves Testvéreim! Második kisfiam születése előtt „közvéleménykutatást“ tartottam többgyerekes szülök körében arról, hogy a második gyereket is lehet-e ugyanannyira, ugyanolyan elementális erővel szeretni, mint az elsőt. A tapasztalt szülők szinte mindegyike - sejtelmes mosollyal az arcán- azt válaszolta, hogy nem ugyanúgy szereti a gyermekeit, de nem is kevésbé bármelyiküket is, hanem „máshogy“. Egyikük sem vallotta volna be, hogy jobban szeretné az egyik gyerekét is a másiknál.

Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz ez a „másként-szeretet“. Most már igazat adok azoknak a tapasztalt szülőknek, akik a „másként-szeretetről“ beszéltek nekem, hiszen én is másként tekintek mindkét gyönyörűségemre, és nagyon remélem, nem fogok majd abba a hibába esni, hogy az egyiket jobban szeressem a másiknál. Mert tudom, hogy gyakran megtörténik ez, akkor is, ha nem szívesen beszél erről sem a szülő, sem a gyerek. Több ilyen családot is ismerek, akiknek tagjai hosszú évtizedekkel a szülők halála után is azon keseregnek és bosszankodnak, hogy „bezzeg“ a másik többet örökölt, több törődést, segítséget és odafigyelést kapott a szülőktöl, mint a ő. Bizony, a „legjobb családokban“ is előfordul az ilyesmi.

A bibliában is többször olvashatunk erről. Például a Józsefről szóló történetben, amikor József megáldja két fiát, Efraimot és Manassét. Áldáskor a jobb kezét Efraim, a balt pedig Manassé fejére tette, s ezzel Efraimot a bátyja elé helyezte. De nem ez az egyetlen ilyen történet a bibliában, több helyütt is olvashatunk erröl, én most mégis a szentírásban található „kedvenc gyerekek“ közül Efraimról szeretnék a továbbiakban beszélni, mert őt emlegeti egy jóval Efraim után élt próféta, Hóseás is.

Ez az Efraim, már nem az az Efraim, akit jobb kézzel áldott meg az apja. A jobb kézzel megáldott Efaimról kapta Izráel egyik törzse a nevét, s erről a törzsről Efraimnak nevezték azt a területet is, ahol ez a törzs élt. Hóseás próféta idejében pedig már egész Irzráelt Efraimnak hívták. A próféta szavai tehát az egész néphez szólnak: Még gyermek volt Izráel, amikor megszerettem... én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket, de ők nem tudták, hogy én viseltem gondjukat. Emberi kötelekkel vontam őket, a szeretet kötelékével. Úgy bántam velük, mint mikor valaki arcához emeli gyermekét: jóságosan enni adtam nekik. Megindult a szívem, egészen elfogott a szánalom. Nem izzó haragom szerint bánok vele, nem döntöm újból romlásba Efraimot, mert Isten vagyok én, nem ember...

Gyönyörű képeket használ a próféta Isten és népe kapcsolatáról, amikor úgy beszél Istenről, mint egy kisgyermekét sok-sok türelemmel nevelő anyáról.

Mostanság úgy érzem, hogy az életben a legédesebb és legszebb feladat, amikor a kisgyermekeket fokozatosan bevezetjük az élet titkaiba; gondot viselünk róluk, kézen fogva járni tanítjuk őket és közben arcunkhoz emelve szeretgetni öket, ahogyan erről Hóseásnál is olvashatunk. Gyönyörű, de sok-sok türelmet igénylő feladatok ezek, mert a gyerekek nem csak édesek és szeretnivalóak, hanem bizony néha idegesítőek is tudnak lenni. Főleg, mikor kicsit nagyobbacskák lesznek, és kamaszodnak.

Hóseásnál arról is olvashatunk, hogy ez az „Efraim gyerek“ csalódást okozott az apjának, amikor a sok törődés ellenére elfordult tőle, vagy ahogyan a biblia írja, eltávolodott atyjától.

Az, hogy egy gyerek ne mindig az anyja szoknyáját fogja, hogy idővel kicsit eltávolodjon a szüleitől, természetes folyamat. Mi is lenne velünk, ha 18-20-30 vagy 50 évesen úgy lógnánk anyánkon, mint egy kétéves fiúcska? Mégis azt hiszem, hogy ez az eltávolodás egy kicsit minden szülőnek fáj. Még ha nem csak az életkori sajátosságból fakadó eltávolodásról van szó, hanem egy súlyos konflikutsokról! Mindannyian, akik családban nőttünk fel, tudnánk mesélni a családunkban minket ért - vélt vagy valós – sérelmekről, s talán arról is, hogy a testvérünk kedvesebb volt a szüleinknek, mint mi. De ezeket a sebeket nem szeretném senkinek a lelkében feltépni, hanem arról akarok beszélni, hogy mit is jelent Isten gyermekeinek lenni. Mert nem csak szüleinknek a gyermekei vagyunk, vagy a fiatalabbak nagyszüleiknek esetleg dédszüleiknek szeretgetett kicsi unokái, hanem Istennek is gyermekei vagyunk. Minden keresztelésnél elhangzik, hogy a keresztségben Isten a gyermekévé fogadja a megkereszteltet.

-Miben más ez annál, mint amiről Hóseás prófétánál olvashatunk?

Hóseás próféta többször is említi Efraimot. Efraimot, a kedvencet, akit apja jobb kezével áldott meg, s Efraimot, akit Isten is megáldott, de Efraim mégis eltávolodott tőle.

És hogyan reagált erre az Úristen? Türelemmel és végtelen szeretettel. Visszaemlékezett arra, amikor Efraim kicsiny gyerek volt, amikor esetlenül járni tanult, amikor még nem tudott magáról gondoskodni. Visszaelmlékezett, és nem tudott haragudni a felnőtt Efraimra. Nagyon szerette őt, és kedvenceként dédelgette a többi nép, a többi gyermeke között.

Jézus születésével azonban megváltozott a helyzet. Nem Efraim maradt a kedvenc, sőt – érhetetlen okból - nem is Jézus, hanem mi magunk, és a mi gyakran nyomorúságos, Istenhez nem méltó dolgokkal teli világunk.

Jézus Krisztus élete és halála árán mindannyian Isten kedvenceivé, féltve és türelemmel szeretgetett gyerekeivé lettünk. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“ Mert úgy szerette Isten a világot, és benne minannyiunkat, hogy nem Efraim törzse, nem Izráel népe, hanem minden nép, benne Ágfalva/Bánfalva népe, s köztük mi is szeretett gyeremekévé, kedvencévé lettünk. Ez a szeretet még annál a „máshogy-szeretetnél“ is sokkal több, mint amiről a megkérdezett szülők meséltek nekem.

Isten gyermekei vagyunk. Isten kedvencei. Próbáljunk meg ehhez méltóan élni! Ámen.

Heinrichs Eszter
Ágfalva, Sopronbánfalva, 2009. 01. 25.