Virágvasárnapi tűnődések - Örökségünk

Szeretem, amikor búcsúkor és pünkösdkor a presbitérium együtt, harangszóra vonul be a templomba. Van benne valami megmagyarázhatatlan erő, méltóság és ünnepélyesség. Ezeken az ünnepeken legtöbbször tele van a templom, gyönyörű a díszítés, villognak a fényképezőgépek.

Ahogyan a virágvasárnapi klasszikus történetben, Jézus jeruzsálemi bevonulásánál is minden olyan ragyogónak tűnik... Szinte látjuk magunk előtt, ahogy fénylenek a leterített felsőruhák, átszellemülnek a várakozásteljes arcok és ott vannak a virágok meg a pálmaágak. Minden olyan csillogó és ünnepélyes. Olyan ez a szent városba való megérkezés, mint egy diadalmenet. Mai kifejezéssel talán azt is mondhatnánk, hogy Jézust Jeruzsálemben egy igazi támogató tömegbázis vette körül.

Milyen szép és ünnepélyes lenne minden, ha nem tudnánk a folytatást. Ha nem tudnánk, hogy a tömegbázis hamarosan Jézus ellen fordul. Ha nem tudnánk, hogy kis idő múlva a várakozásteljes arcok ráncossá, a tekintetek pedig elvakulttá lesznek. Az ünnepélyesség rövid időn belül gyászos hangulatba csap át.

Az imént felolvasott virágvasárnapi ige is valami egészen másról beszél, mint holmi csillogásról. Figyeljünk csak!

„Az én Uram, az ÚR megtanított engem, mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként. Az én Uram, az ÚR megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg. Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől.”
Pedig hát ki takarhatta volna el arcát a gyalázkodás elől, ha nem éppen az Isten fia… Ő azonban nem hátrált meg. És később a keresztről sem szállt le. Pedig, pedig....leszállhatott volna, megerősítették ezt a tényt nemrégiben a hittanosaim is. De Jézus nem hátrált meg. Miért? Kiért? Azért, hogy beteljesüljenek az Írások. Azért, hogy Isten akarata meglegyen. Azért, hogy nekünk jó, jobb... legyen.  Azért, hogy tettével, hitelességével, embervoltával üzenni, szólni tudjon – még kétezer év múltán is.
A fáradtaknak. A csüggedőknek. A betegeknek. A kétségbeesetteknek. A mindig kétkedőknek. Az elfáradt gyülekezeteknek, a megfáradt közösségeknek, a reménytelenséget megélőknek. Nekünk.
Jézus Krisztus ma hozzánk is meg akar érkezni, hiszen tudja, mennyi teher van a vállunkon és mennyi elvárásnak kell megfelelnünk.

Ézsaiás így ír az Úr szenvedő szolgájáról, akit a keresztény tradíció Jézussal azonosít: - „...az én Uram, az ÚR megsegít engem.” Az Úr megsegíti szolgáját, ezért képes ő is megsegíteni bennünket.

Még akkor is, ha nehéz beismernünk, hogy szükségünk van segítségére. Hiszen nem könnyű azt elfogadni, hogy nem vagyunk elég erősek és segítségre szorulunk. Mennyiszer, de mennyiszer éreztük már, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy gyengék legyünk...
Az Úr Szolgája azonban éppen hozzánk jön. És arra akar tanítani minket, hogy mellette, az Ő közelében lehetünk bátran gyengék és önazonosak. Előtte nem kell megjátszani, hogy erősek, okosak, bátrak vagy éppen gazdagok vagyunk. Az Úr Szolgája Isten segítségét hozta el nekünk ezen a virágvasárnapon is. Nem úgy ahogy várnánk, nem úgy, ahogy várták, hanem egy gyenge, segítségre szoruló szolga személyében. Jézus Krisztus hozzánk hasonlóvá vált, mert így akart megérkezni a világba. A mi kis világunkba is…

Hoztam magammal két tárgyat. Bár tudatosan egyre kevesebb személyes emlék vesz körül, sok mindent kidobáltam a költözések során, ez a két régi dolog mindenhová jön velem. Az egyik a katolikus nagyanyám imakönyve. A másik pedig az utolsó hegyfalui bárókisasszony, avagy baroness pénztárcája, ami évtizedekig egy téeszirodában várta a sorsát, mígnem hozzám került. Ezt szintén a nagymamámtól kaptam.

Ez nekem a két legkedvesebb és legkézzelfoghatóbb örökségem.

Kedves Presbiterek! Ma Ti is egy örökség őrzőivé váltok. Egy olyan örökségé, ami még ennél a két régi tárgynál is megfoghatatlanabb. Számomra ma ez az imakönyv szimbolizálja azt a lelki örökséget, amit átadtak nektek a régi presbiterek, az ő elődeik és azoknak az elődei. Meg a szüleitek, nagyszüleitek, hitoktatóitok, lelkészeitek, tanítóitok...
Legyetek méltók ehhez a lelki örökséghez, legyen fontos számotokra a Szentírás, az igaz tanítás, a semmilyen más közösséghez nem hasonlítható gyülekezeti közösség! Az egyház, ahol helye van az idősnek, a fiatalnak, a gyereknek, a gyengének, az erősnek, a gyakorlatias és a kevésbé gyakorlatias embereknek egyaránt. Azoknak, akiknek valaha fontos volt és azoknak, akiknek ma fontos ez a gyülekezet.

Az imakönyv mellé a pénztárca pedig álljon itt mementóként mindarra, amink van. Amire vigyáznunk kell. Az ingatlanjaink, az irataink, a tárgyaink, a vagyonunk. Az a kis két fillérünk, ami ma még éppen elég a túléléshez. Vigyázzunk, vigyázzatok rá! Arra, ami felett mától a felelősség a tiétek is.

Biztatásként hangsúlyozom az is szócskát. Mert a felelősség hordozásában ott vagyunk mi, a gyülekezet fizetett alkalmazottai is, akik most is elmondhatják, hogy ez az annyi, annyi nyomorúságot megélt gyülekezet ma is él, ma is hirdeti tetteivel és szavaival, hogy az Isten is él, hogy az Isten szeret, sőt, az Isten a szeretet, ez a szeretet pedig megtart minket. Nem mindig úgy, ahogy mi akarjuk, de az nem is baj.
Ézsaiás próféta több ezer éve ezt jegyezte fel az Úr szenvedő szolgájáról: - „az én Uram, az ÚR megsegít engem.” Így van ez azóta is. Az Úr megsegíti Szolgáját, az Úr megsegítette minden nagyheti bánat és nyomorúság ellenére Jézust, hogy ő segíteni tudjon bennünket. Legyen így még nagyon-nagyon sokáig! Legyen így akkor is, amikor gyönyörűen zúgnak a harangok, és ünnepélyesen vonul be a templomba a presbitérium, de legyen még inkább így akkor, amikor mi is szenvedő, kétségbeesett szolgáknak, és igencsak esendő embereknek érezzük magunkat!

Heinrichs Eszter Ágnes

(Elhangzott Ágfalván és Sopronbánfalván, 2024. március 24-én, virágvasárnap - a március 3-án megválasztott gyülekezeti presbitériumok beiktatásának ünnepén.)