A HEGYRŐL LEJŐVE

A következő napon, amikor lejöttek a hegyről, nagy sokaság ment eléje.38És ekkor egy ember így kiáltott a sokaságból: „Mester, kérlek, tekints a fiamra, mert ő az én egyetlenem. 39Időnként valami lélek ragadja meg, és hirtelen kiáltozni kezd, rázza őt és tajtékzik, és nehezen távozik tőle, miután meggyötörte. 40Megkértem tanítványaidat, hogy űzzék ki, de nem tudták.” 41Ekkor Jézus így szólt: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek, és meddig szenvedlek még titeket? Vezesd ide a fiadat!” 42Még feléje tartott a fiú, amikor leteperte az ördög és megrázta. Jézus azonban ráparancsolt a tisztátalan lélekre, meggyógyította a gyermeket, és visszaadta az apjának. 43Ekkor mindnyájan elámultak az Isten nagyságán. Amikor mindnyájan csodálkoztak azon, amit tett, ezt mondta tanítványainak: 44„Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az Emberfia emberek kezébe adatik!” 45De ők nem értették ezt a kijelentést, mivel el volt rejtve előlük, hogy fel ne fogják. És féltek őt megkérdezni a kijelentés értelméről. Lk. 9,37-45

Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy tizenéves korukban
–minden nyáron- legalább egy evangélikus táborban részt vehettek. Gyenesdiáson, Őrimagyarósdon, Csöngén, Ostffyasszonyfán vagy másutt. Ezeken a helyeken olyan lelkészekkel és fiatalokkal találkozhattam, akikkel -nem egyszer- életre szóló élmény volt egy-egy témáról vagy könyvről eszmét cserélni. Húsz év távlatából is elmondhatom, hogy szinte mindegyik tábor hangulata rendkívül vonzó és magával ragadó volt. Sokadmagammal együtt itt hallottam először gitáros, evangélikus énekeket, itt találkoztam először teológushallgatókkal és fiatal lelkészekkel, és ott hallottam először arról is, hogy vannak gyülekezetek, ahol újdonsült barátaim szívesen vannak együtt a templomban, vagy rendszeresen találkoznak ifjúsági csoportokban és más gyülekezeti rendezvényeken. Azok a kortársaim, akik nyüzsgő gyülekezeti életről számoltak be, általában nagy alföldi gyülekezetekből jöttek, mi pedig – a dunántúli kis gyülekezetek képviselői - irigykedve és tátott szájjal hallgattuk őket. És irigykedve gondoltunk rájuk év közben is, mert hazajőve a léleküdítő táborokból, kicsinek és erőtlennek éreztük a saját gyülekezetünket, ahol talán a vasárnapi istentiszteleten kívül nem is volt más közösségi alkalom.
Úgy gondolom, hogy valahogy így érezhették magukat Jézus és a tanítványai is, amikor lejöttek a megdicsőülés hegyéről. Ahol minden szép volt és jó, hiszen együtt voltak, és ott volt velük Isten, Mózes és Illés is.
Mégis tábort kellett bontaniuk, és le kellett jönniük a hegyről. Pedig nem akartak. Még szerettek volna maradni. És amikor leértek, a hétköznapokban találták magukat. A betegek és a nyomorultak között. És azok között a tanítványok között, akiket Jézus így jellemzett: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék...”

Nem tudjuk pontosan, hogy miért reagált Jézus a tanítványok viselkedésére ilyen számonkérően és dühösen. Annyit tudunk, hogy lejöttek a hegyről négyen, csodás élmények birtokában.
Lent meg várta őket a teljes kijózanodás. Azzal fogadták őket, hogy az ott maradott kilenc tanítvány nem tudott meggyógyítani egy beteg gyermeket. Ezt a gyerek apja mesélte el Jézusnak, aki aztán úgy tűnik első indulatában felcsattant, és nagyon kemény szavakkal elfajult nemzetnek nevezte a barátait, a tanítványait. Utána pedig meggyógyította a gyermeket.
Az egész történet valahogy azt sugallja, hogy ehhez a gyógyításhoz nem lett volna a Mesterre szükség, a tanítványok nélküle is vissza tudták volna adni a gyermek egészségét. Abban az esetben, ha lett volna elég hitük. De nem volt, ezért hitetlenségükből következett az erőtlenségük. Jézus pedig magyarázgatást nem várva figyelmeztette őket, hogy lesz majd idő, amikor nem csak három napra megy el.
Tele van a történet feszültséggel. Feszültek a tanítványok, feszült Jézus, és minden bizonnyal feszült a beteg gyermek és a betegséggel harcoló család is. Jézusból meg egyszer csak kibukik, hogy hitetlen nemzedéknek tarja közvetlen környezetét is. Aztán elmondta nekik azt is, amit csak sokkal később értettek meg: az Emberfia emberek kezébe adatik.

Ahogyan a történetben is a hegyről felfelé menve egyre jobban kitapinthatók a problémák, és egyre nagyobb a feszültség, úgy nagypéntek felé közeledve Jézus körül is egyre feszültebb a levegő. A feszültség egyik legnagyobb forrása pedig azt hiszem itt is a tehetetlenség. Amikor nem tudják, vagy nem akarják kimondani azt, amit gondolnak vagy éreznek. Ahogy a drámák cselekménye is egyre fokozódik, egyre feszültebb lesz, úgy a Jézus körüli események is. „Az emberfia az emberek kezére adatik”. Jézus eddig nem mondta ki ezt a mondatot, eddig nem nagyon beszélt még erről. Talán éppen ettől volt ő is feszült. Ez a feszültség, a váratlantól, az ismeretlentől való félelem aztán átragadt a tanítványokra is, akik –tudjuk jól- addig sem voltak mindig a helyzet magaslatán.
Úgy gondolom, hogy erre a feszült állapotra is emlékezünk böjtben. Arra, hogy Jézusnak és környezetének az életében is volt idő, amikor már olyannyira pattanásig feszülnek az idegek és az indulatok, hogy azok felett csak a húsvéti csoda tudott győzedelmeskedni. Ezért böjtben erre a feszültséggel teli időszakra is emlékezünk. Ki így, ki úgy.

Azt kívánom mindannyiunknak, hogy megbecsülve a réges-régi böjti egyházi hagyományokat, mi is készüljünk húsvétra. Böjti szokások terén azt hiszem sokat tanulhatunk római katolikus testvéreinktől. Én most mégis arra szeretném leginkább felhívni a figyelmet, hogy böjtben ne csak lemondjuk bizonyos dolgokról, hanem inkább próbáljuk meg betölteni az Isten után kiáltó űrt az életünkben. Még több imádsággal, még több odafigyeléssel, még több csenddel.
Akkor is, ha úgy érezzük, nem tudunk semmit adni az Istennek. Jézus készülése, Jézus útja sem volt fájdalmaktól és negatív érzelmektől mentes. Sőt. Láttuk, hogy lejőve a hegyről hatalmas indulatokat váltott ki belőle tehetetlen tanítványainak magatartása. Lehet, hogy most éppen nekünk sem jó itt a mélyben. Jobb lenne a hegyen, jobb lenne mindig olyan helyen, olyan emberek és főleg Isten mellett lenni, aki, illetve, akik mindig megértenek bennünket. De jó is volna...
A böjti negyven nap éppen arról szól, hogy a mélységeket is meg kell járnunk ahhoz, hogy értékelni tudjuk a magasságokat, a hegyeket, a csodás élményeket. Itt a gyülekezetben, családi körben és hivatásunkban egyaránt. Ámen.

Heinrichs Eszter
Elhangzott Ágfalván és Sopronbánfalván 2014. március 9-én, böjt első vasárnapján.