A lélek néha csöndességre vágyik,
megnyugodni végre valamiben.
Mint gyermek, valakinek a mellkasára
hajtani bajtól zsibongó fejem.
Egy percre megpihenni elnyugodva,
nem kérődzni örök kétségeken.
A lélek vihar előtt csöndet áhít,
ha tudja is, hogy a vihar üzen.
A karod rövid, oly rövid,
Hogy csak verést adhat neked,
S bármily nagyon óhajtod is,
Magad át nem ölelheted.
Ha ölelésre vár szived,
Ha karmelegre vágy emészt,
Hiába nyujtod ki karod,
Csak mástól kaphatsz ölelést.
A gyertya lángja nézd, hogy imbolyog!
– Most megindulnak benne a dalok!
Már sírja lágyan viasz-könnyeit.
Padlóra hulló bús akkordjait,
Hűs szellő kapja fel s viszi tovább,
E sosem hallott szép melódiát.
És kirepül kéményen ablakon,
A Napba néz, zuhanni kezd vakon,
Majd összegörnyed, földre hull, zihál,
Eléri őt a hangtalan halál,
De nem hagyom! Mert ő az én dalom!
– És feltámad… – és többé nem adom!
Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.
Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír,
Meredt szemekkel aki sug
Az mind gyalázatos hazug.
Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.
Anyám azt mondta mindig:
– Látod a kertben azt a szép virágot?
– Nem – mondtam. Nem volt ott semmi.
– Majd meglátod.
.
Néha jó csendben maradni,
Semmit nem mondani,
Meg sem szólalni,
Órákig hallgatni.
Néha jó csendben maradni,
Emlékeket betakarni,
Fájni, kívánni, vágyni,
Egyhelyben, mozdulatlan várni.
Néha jó csendben maradni,
Senkit, semmit hallani,
Túlélni, élni, remélni
Egyedül félni, s örökké remélni.
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót
Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt.
Álldogáltam a tenger partján,
A víz színén a hold pihent.
Mélységes nyugalom áradt
Odafent és idelent.
A pillanat elvarázsolt.
Szívemet béke járta át.
Ott kint a végtelen, nagy tenger,
Lelkemben bent a nagyvilág.
Hogyan lehetnénk boldogabbak?
Álmodjunk együtt szebb jövőt!
Tenger nyugalma ránk ragadjon,
S hagyjuk elmenni a múlt időt!
Éljünk a mának! Ma is, és holnap.
Élvezzünk órát, s perceket!
Mosoly játsszon arcunkon mindig,
Ekkora zajban
szólni csak a Csönd képes.
Ezt gyakorolom.
