Rólunk

Az ágfalvi társegyház

Ágfalva településrész Nyugat-Magyarországon, Soprontól 2 km távolságra, az osztrák határ felé, Lépesfalva (Loipersbach) irányában helyezkedik el, s a Liget-patak szeli át. A Ház-hegyről tiszta időben jól kivehetők a hófehéren vakító alpesi csúcsok, illetve keleti irányban a Fertő-tó nádasai.

A település első írásos említésével (jelen ismereteink alapján) egy 1194-re datálható oklevélben találkozhatunk. Ebben a dokumentumban Ágfalva „Dág” néven szerepel, és kiderül belőle, hogy a dági birtok egy része a borsmonostori ciszter apátság birtoka lett. A név a „Dag” német személynévből eredeztethető, amely összefügg a „Tag” (nap) német szóval. 1207-ben Dagendorfnak nevezték el a falut. A XIV. században a Dágiak viszályok részesévé váltak, melynek nyomán Sopron az okozott károk megtérítését követelte. Ennek következtében Dag/Agendorf Sopron jobbágyfalva lett 1848-ig. A falu ma 1950 lakost számlál, amelynek egy része német ajkú.

A falu reformációja Sopronéval egy időben, vagyis valószínűleg már az 1530-as években megindult. Ágfalva a szomszédos Bánfalva (Wandorf) és Lépesfalva (Loipersbach) községekkel szövetkezve már a 16. század első felében lutheri szellemben működő prédikátort hívott meg szolgálatra Martin Floder személyében. Ez utóbbiról csak azt tudjuk, hogy szolgálatát a gyülekezetben 1551-ig végezte, amikor Trautmannsdorfba ment. Elköltözése után az ágfalviakkal vitába is keveredett, akik utólag nem voltak hajlandók kiszolgáltatni neki az őt megillető gabonát. Floder – új földesura segítségével – Sopron város tanácsához fordult jogorvoslatért. Őt követte a szolgálatban Georg Schilher (1551–1573), majd pedig Erasmus Fellner (1573–1586), aki még a soproni lelkészek elűzetése után is a helyén maradt, hiszen 1586-ben még bizonyíthatóan Ágfalván működött. Ezt követően azonban egészen a bécsi béke megkötéséig nem volt evangélikus lelkész a községben. 1610-ből való az első említés Christoph Schwaigerről, aki valamilyen templomépítési vagy javítási munkába is belefogott, amihez a soproni tanácstól öt mérő meszet kapott. Schwaiger ezután Meggyesre (Mörbisch) költözött, ahol a lelkésznek nagyobb volt a javadalma. Itt hunyt el 1617-ben.

Az ezt követő időszak lelkészei közül messze kiemelkedik jelentőségét tekintve Matthias Rosner, aki Sopronban látta meg a napvilágot 1637-ben. Itt végezte el alapfokú iskoláit is, majd később Wittenbergben folytatta tanulmányait. Wittenbergi időszaka közben 1660-ban Sopronról tartott előadást, amely tanulmány formájában nyomtatásban is megjelent Németországban. Ezután visszatért szülővárosába, és először Lépesfalva, majd pedig Ágfalva prédikátora lett. „Memoriale” (Emlékeztető feljegyzések) címmel elkezdte feljegyezni a falu jelentősebb eseményeit, és így az utókor számára megörökítette az akkori viszonyokat.

1673 decemberében katonai kísérettel jelentek meg a községben a győri katolikus püspök hivatalnokai, akik erőszakkal visszafoglalták a templomot, és halálbüntetéssel fenyegették meg Rosnert, amennyiben megpróbálna ismét istentiszteletet tartani a templomban. A lelkész ezt követően elhagyta a községet, de hamarosan visszatért, és a korábbi fenyegetésekkel mit sem törődve, újra prédikált az ágfalviaknak. 1674 januárjában vándorolt ki családjával Ágfalváról, és Németországban a szász herceg udvari papja lett. Könyvei és munkássága hírnevet szerzett Sopronnak és egész térségének.

Matthias Rosner elüldözését követően 110 éven át nem voltak evangélikus istentiszteletek Ágfalván, Bánfalván és Lépesfalván. Az ellenreformáció legnehezebb időszaka volt ez a protestáns hitűek, így az evangélikusok számára is. A törvény a vármegyében csak a kijelölt 2 artikuláris helyen tette lehetővé a protestánsok számára hitük gyakorlását. Ezen helyek kijelölésénél azonban az volt az elsődleges szempont, hogy minél félreesőbb legyen, és minél csekélyebb protestáns gyülekezet legyen az adott helyen. Így adódott, hogy Vadosfán és Nemeskéren kívül a megyében sehol sem tarthattak volna evangélikus szertartás szerint istentiszteleteket, de Sopronban ezeket a tilalom ellenére is rendszeresen megtartották az Eggenberg-házban. Az ágfalviak is ide jártak be, ha hitükhöz hűek akartak maradni, és evangélikus alkalmakon szerettek volna részt venni. A faluban ugyanis 110 évig csak katolikus misék voltak és a keresztelés, esketés és a temetés szolgálatát is csak katolikus pap végezhette.

A protestánsok üldöztetése a II. József császár által 1781-ben kiadott türelmi rendelet megjelenését követően hivatalosan (de nem gyakorlatilag) megszűnt. Ezzel megadatott a lehetőség, hogy az evangélikusok sok helyen templomot építsenek maguknak, és saját lelkészükkel gyakorolják vallásukat. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a császári rendelettől függetlenül a városok és a vármegyék vezetése továbbra is erősen katolikus többségű volt. Ennek következtében a protestánsoknak a legfelsőbb hatalomtól kapott jogosultságait a helyi döntéshozó és bíráskodó szervek igyekeztek aláásni, és minden rendelkezésre álló eszközzel megakadályozni azok végrehajtását. Így történhetett meg, hogy sok városban és faluban a császári engedélyt felmutató gyülekezeti vezetők számára a hatóságok mocsaras vagy éppen tóval borított területet jelöltek ki imaház építésére.

Annak a gyülekezetnek, amely templomot akart építeni magának, fel kellett mutatnia legalább 100 családot. Ágfalván ez nem okozott gondot, hiszen a három evangélikus gyülekezet (Ágfalva, Bánfalva és Lépesfalva) lélekszáma ekkor – a 110 év templom- és lelkésznélküliség ellenére is – mintegy 1950 fő volt. Bár az elnyomás időszaka elszakította egymástól a három község evangélikusait, most rögtön élni akartak az adódott lehetőséggel, és egy egyházközséggé egyesültek. 1783-ban Sopron város elöljáróságához fordultak engedélyért, hogy a faluban helyet kapjanak imaház építésére. A város katolikus hitű vezetősége azonban igyekezett megakadályozni, hogy Ágfalván imaház épüljön, és hogy evangélikus tanító végezze az oktatást. Ezért az ágfalvi evangélikusok kérvénnyel fordultak a császárhoz, amelyben kérték az imaház engedélyezését arra hivatkozva, hogy a legközelebb fekvő soproni evangélikus templom egy óra járóföldre van az ágfalviak számára, amit különösen a téli időszakban nagyon nehezen tudnak megtenni. II. József hamarosan válaszolt is a kérvényre, és engedélyezte az imaház megépítését. Az erről szóló határozatot 1783. augusztus 1-jén tették közhírré Sopronban.

Ezt követően meg is jelent október elején néhány városi tisztségviselő azért, hogy kijelölje az építkezéshez a helyet. A város, mint kegyúr, ingyen biztosította a telket a templom megépítéséhez a falu kovácsműhelyének helyén. A helyi katolikus pap azonban igyekezett megakadályozni az építkezés elkezdését, illetve az ekkor már megkezdett evangélikus iskolai oktatást is tiltani próbálta. Ezért feljelentést tett a vármegyénél, amire Illés István megyei bíró 1784 februárjában megtiltotta az evangélikus tanítónak az oktatást, a templomépítést, a temetéseknél való harangozást és az evangélikus esketést is. Így az ágfalviaknak most a vármegyében is ki kellett harcolniuk a templom építéséhez való jogot, amit aztán meg is kaptak.

1784 májusában a mocsaras kovácsműhely helyén kezdődött el az építkezés. Ahhoz, hogy erre az ingoványos területre egyáltalán építeni lehessen, egy teljes hónapon át cölöpöket vertek a sárba. A három falu lakói jelentős pénzadományaikkal és ingyen végzett munkával tették lehetővé az imaház megépítését. Ezen kívül segítséget nyújtott az építésben Sopron városa, Harka és Balf is. A templomot Trost György soproni építőmester tervezte. A türelmi rendeletben meghatározott feltételeknek megfelelően imaház típusú templom készült, amelyhez nem épülhetett torony.

A templom építése nagy lendülettel zajlott, és a gyülekezeti tagok lelkesedését mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy a több száz férőhelyes imaházat egy esztendő alatt felépítették. A benne levő eszközök és kegytárgyak is áldozatos evangélikusok adományaiból kerültek oda. Az akkori orgonát (ma már nem ez van a templomban) három bánfalvi hívő csináltatta a saját költségén Bécsben. Az oltárt a bécsi Kahlenbergen feloszlatott kolostor templomából, a szószéket pedig a bécsi polgári kórház templomából vásárolták. A templom berendezése Ringauf Mihály és Böhm János asztalosok keze munkáját dicséri. 1785 szeptemberében ünnepélyes keretek között fel is szentelték az új épületet.

A megújuló ágfalvi–bánfalvi–lépesfalvi evangélikus gyülekezet lelkésze az ágfalvi születésű Harnwolf Mátyás lett, aki tanulmányai elvégzése után a nemesdömölki gyülekezetben végezte szolgálatát, majd Güssingben, ezt követően pedig Kaltenbrunnban működött. Innen hívta meg őt 1783 augusztusában az egyesült ágfalvi gyülekezet lelkészi szolgálatra. Harnwolf lelkész elfogadta a felkérést, és szeptember 7-én meg is tartotta az első istentiszteletet az ágfalvi kovács kertjében. Az istentisztelet részletes leírása ránk maradt Scholtz Ödön gyülekezettörténeti írásában. A leírás jól jellemzi a korabeli kegyességi gyakorlatot: reggel 7 órakor gyónást tartottak a kovács házában, majd 8-kor elkezdődött az istentisztelet, amelyen számos szentírási igeszakasz, ének és imádság mellett két prédikáció is elhangzott. A népes gyülekezet körében megtartott alkalom feltehetőleg az egész délelőttöt kitöltötte, amit követően betegek úrvacsoráztatására került sor, majd délután újabb prédikációval folytatódott az együttlét. A hívek örömmel vették, hogy az egész napjukat Isten igéjének szentelhették. A templom és az iskola építése, illetve a hatalmas lélekszámú gyülekezetben végzett szolgálat túlságosan igénybe vette a lelkészt. Mivel nem kímélte magát a munkától, egészsége megromlott, de ereje végig megmaradt. 1809-ben, 26 évi ágfalvi szolgálat után hunyt el. Az ágfalvi gyülekezet, sőt maga a falu is sokat köszönhet munkásságának.

Az 1800-as évektől kezdődően egyértelműen a gyülekezet fellendüléséről beszélhetünk, ami tehetséges és odaadó lelkészegyéniségek munkájának nyomán jött létre. A gyülekezet méretét és életét jól kifejezi, hogy évente átlagosan kb. 150 keresztelést tartottak a három gyülekezet hívei a templom keresztelőkútjánál. De volt olyan esztendő, amikor ez a szám meghaladta a 190-et.

Harnwolf Mátyást Kalchbrenner József követte a lelkészek sorában, aki 10 éven át szolgált Ágfalván (1809–1819). A Pöttelsdorfból meghívott lelkészt Sopronban választották meg Ágfalva lelkészévé. Itteni szolgálata alatt több alkalommal is ajánlottak fel számára lelkészi állásokat, amiket rendre visszautasított. 1819-ben a pesti német gyülekezet felkérését is elutasította, de onnan küldöttséggel jöttek el Ágfalvára, hogy rábeszéljék őt a jelentős állás elfogadására. Másodszorra már sikerrel jártak, és egy évtizednyi szolgálat után búcsút vett Ágfalvától.

Elődje távozását követően 1819 decemberében érkezett meg Ágfalvára az új lelkész, Gamauf József, aki egészen 1847-ben bekövetkezett haláláig végezte itt szolgálatát. A templom tetőzete erre az időre életveszélyessé vált, és le kellett bontani. Ennek az 1834/35-ben zajlott építkezésnek a keretében a templom belsejét is átépítették. A karzat és az azt tartó oszlopok is ekkor nyerték el mai formájukat. A mai (Steiner Antal által festett) oltárkép is ekkor kerül a korábbi kép helyére. A történetírók leírása szerint az építőknek kedvezett az időjárás is, hiszen 1835-ben egész nyáron nem esett az eső. 1835 szeptemberében szentelték fel az újjáépült templomot. Gamauf nevéhez fűződik az új iskola építése is, amely közvetlenül a templom mellé került (ma az egyházfi lakása és a gyülekezeti terem található benne).

1847-ben kezdte meg ágfalvi gyülekezeti szolgálatát Fleischhacker Károly, aki fiatal kora ellenére méltó utódja lett a korábbi lelkészeknek. Egészen 1893-ban bekövetkezett haláláig itt tevékenykedett, és munkásságának elismeréseként a 40. szolgálati évében I. Ferenc József szolgálati kereszt kitüntetésben is részesítette. Neki is kijutott bőségesen az építkezésekből, hiszen az ő időszakában, 1857-ben épült meg az új (mai) evangélikus parókia. Ezen kívül a templomtorony megépítése az ő szolgálata alatt valósult meg.

A torony építésének gondolata 1862-ben merült fel, majd éveken keresztül adományokat gyűjtöttek az építkezésre, amit 1869-ben el is kezdtek. Ahogy a templom építésénél, most is cölöpök leverésével készítették elő a talajt az építkezéshez. A tornyot a soproni Handler Nándor tervei alapján gótikus stílusban építették fel. A torony építésének idején a gyülekezet két harangja közül az egyik meghasadt. A gyülekezet úgy döntött, hogy Seltenhofer Frigyes soproni harangöntő mesternél rendel 3 harangot az épülőben levő torony számára. A három harangból ma már csak kettő hívogatja a híveket istentiszteletre: a Heldenglocke (Hősi harang) és a Bittglocke (Imára hívó harang). A harmadik harangot 1944-ben elvitték háborús célokra. A toronyórát a bécsi Rösch testvérek gyárából vásárolta egy gyülekezeti tag.

Fleischhacker Károly még 70 éves korában is egyedül végezte a három község összes szolgálatát, majd 1891-től Scholtz Ödön segítette a munkáját, aki káplánként működött mellette.

Scholtz Ödön rögtön a Sopronban történt lelkésszé avatását követően meghívást kapott Ágfalváról, amit el is fogadott. 1891-től káplánként, majd Fleischhacker halálát követően parókusként szolgált a három községben. Szolgálatának első évében egy, a császár születésnapjához kapcsolódó ünnepségen történt, hogy magyarul mondott imádságot az istentiszteleten. Ez volt az első eset, hogy az ágfalvi templomban magyar szó hangzott el szertartás keretében. Scholtz Ödönt gyülekezete tisztelete és szeretete övezte, de nem csak a híveket szolgálta munkájával. Sokat fáradozott a község javáért, majd később megyei képviselő (tanácstag) lett. Politikai pályafutásának komolyságát, széleskörű ismertségét és tehetségét mutatja, hogy lelkészi szolgálata közben országgyűlési képviselőnek is megválasztották. 1938-ban jelentette meg „Illustrierte Geschichte” címmel az ágfalvi, bánfalvi és lépesfalvi gyülekezet történetét bemutató könyvét, amely a jelen tanulmány alapjául is szolgált. 1939-es nyugdíjba vonulását követően is folytatta az egyházközségek történetének feldolgozását, de ezt megjelentetni már nem tudta (később a schefflenzi Michal Böhm adta ki német nyelven). Scholtz Ödön egyébként országosan ismert lelkész volt, a Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Egyesület (MAHEM, 1909-ben jött létre Pozsonyban) szervező és alapító tagja volt. Sopronban hunyt el, és a soproni evangélikus temetőben nyugszik.

Szolgálatának idején, 1921-ben itt zajlott le az ágfalvi csata, amelyben a magyar szabadcsapatok meghiúsították az osztrákok bevonulását Sopronba. Ekkor történt az a népszavazás is, amelynek során Sopron és a közvetlen vonzáskörzetében található falvak (köztük Ágfalva is) a trianoni békeszerződés korábbi rendelkezésével szemben mégis Magyarországhoz kívántak tartozni. Lépesfalva viszont az újonnan megrajzolt határvonal másik oldalára került. Következésképp a lépesfalvi evangélikusok innentől kezdve nem tartoztak többé az ágfalvi gyülekezet gondozásába. Munkássága idején tehát a gyülekezet Ágfalva és Bánfalva községek evangélikusaira szűkült. Az ő szolgálata végével a két egyházközség útjai is különváltak, és Bánfalva önálló gyülekezeti státuszt kapott, vagyis innentől kezdve Sopronbánfalvi Evangélikus Egyházközségként működött tovább.

Az anyaegyházzá vált gyülekezet első önálló lelkésze dr. Prőhle Károly lett. A két egyházközség ettől kezdve – a 2008 tavaszán történt társulásáig − külön testet alkotott, noha azóta is többször előfordult, hogy az egyik helyen munkálkodó lelkész a másik gyülekezetet is gondozta (így pl. Foltin Brúnó, Buczolich Márta és Sághy Balázs esetében).

Összességében azt mondhatjuk, hogy Scholtz Ödön volt az utolsó ágfalvi lelkész, akinek szolgálata idején a több évszázados közös múlttal rendelkező, három községből álló gyülekezet még egy testet képezett.

A háború idején Peyer Pál (1939–1943) és Hammel Károly (1943–1945) lelkész szolgált Ágfalván. Hammel lelkész a harcok közepette családját féltve 1945-ben nyugatra menekült. Így a háborút követő kaotikus időszakban a gyülekezet egy időre pásztor nélkül maradt.

Dr. Pusztai László 1945 decemberében került haza a hadifogságból tábori lelkészként, és D. Kapi Béla püspök rögtön kihelyezte őt helyettes lelkésznek Ágfalvára. Itt először a háború okozta pusztítás nehézségeivel kellett megküzdenie, majd pedig az 1946-os esztendőben véghezvitt kitelepítés gyülekezeti és társadalmi következményeivel kellett szembesülnie. Nehéz időszaka volt ez mind a falu, mind pedig az evangélikus gyülekezet történetének. Az addigi virágzó német falu lakóival közölték: el kell hagyniuk otthonukat, hogy ismeretlen, idegen helyre vigyék őket. Az útra mindenki csak 100 kg-os csomagot vihetett magával. Házaikat, állataikat és földjeiket hátrahagyva vagonokban szállították el azokat az ágfalviakat, akiknek ősei évszázadok óta lakták ezt a települést. Csak néhányan kaptak mentességet a kitelepítés alól – főleg bányászok, vasúti és közüzemi dolgozók. 1946 áprilisában kigördült a vasútállomásról a vonat, amelynek szomorú utasait az evangélikus lelkész bátorító szavakkal és harangzúgással búcsúztatta el. A falu lakossága és a gyülekezet lélekszáma is erőteljesen megcsappant ekkor, már csak 500 lelket számlált (a korábbi negyedét). Dr. Pusztai Lászlóra hárult az a feladat, hogy a kialakult viszonyoknak megfelelően átszervezze a gyülekezet életét, és folytassa a szolgálatot.

A megpróbáltatások sorozata azonban még korántsem ért véget, hiszen 1948-ban következett az egyházi iskolák államosítása, amely során az állam Ágfalván 3 egyházi iskolát sajátított ki. Ezek közül a templom mellett álló épületet a gyülekezet visszakapta, és egyházfilakás, ill. gyülekezeti terem céljára használta.

Dr. Pusztai László 1954-ben került át Surdra, de 2006-ban bekövetkezett haláláig mindig szívesen gondolt az ágfalvi gyülekezetre és az ott eltöltött küzdelmes évekre.

Weltler Ödön volt az utolsó olyan lelkész, aki több évtizeden át (1954–1982) szolgált az ágfalvi gyülekezetben. Teológiai tanulmányai elvégzése után az erlangeni egyetem teológiai fakultásán képezte tovább magát. A kitelepítést ő rajkai lelkészként élte meg, de ottmaradásuk családi okok miatt kérdésessé vált. Ezért fogadta el a dr. Pusztai László távozását követően megüresedett ágfalvi lelkészi állásra szóló felkérést. Az ő ténykedésének időszaka sem volt nehézségektől mentes. Az 1956-os forradalom során sokan Burgenlandba emigráltak a faluból, ami a gyülekezetet alapjaiban rendítette meg. Ennek ellenére a közösségben továbbra is rendszeresen folytak a szolgálatok, amiket 1978 márciusában egy sajnálatos esemény szakított meg. A templomtorony csúcsán található zárókövek egy része megindult, és lezuhanva beszakította a tetőt és a mennyezet egy részét. A jelentős és nehezen javítható károk helyreállításához a gyülekezet tagjai mellett a község önkormányzata és az erlangeni Gustav-Adolf-Verein is jelentős mértékben hozzájárult. Weltler Ödön 1982-ben vonult nyugdíjba, és feleségével Budapestre költözött.

Foltin Brúnó 1982-től 1989. október 1-jéig (nyugdíjazásáig) volt a gyülekezet lelkésze. Öt követően Szimon János helyettes lelkész (1989–1990) és Buczolich Márta segédlelkész (1990–1994) Sopronból gondozta a gyülekezetet. Makovnikné Hüffner Györgyi Ágfalván lakó megválasztott lelkészként szolgált 1994 és 2002 között. Magassy Katalin helyettes lelkészi státusban (2002–2003) soproni otthonából kijárva látta el szogálatát. Sághy Balázs Àgfalván élt, és segédlelkészként működött 2003 és 2007 között. Gabnai Sándor esperes (2007−2008) Sopronból kijáró helyettes lelkészként pásztorolta az ágfalvi híveket.

Feladatuk az volt, hogy a nagy történelmi hagyományokra visszatekintő német és magyar nyelvű hívekből álló közösséget gondozzák, és a megbékélést hirdessék a történelem viharaiban erősen megtépett, és ennek folytán meghasonlott közösségben. Munkájukat a legjobb tudásuk szerint, teljes odaadással végezték. A gyülekezetben rendszeresek a német nyelvű istentiszteletek, és nagyon hangsúlyos a kétnyelvűség fenntartása.

2008. október 7-től Heinrichs Eszter a Sopronbánfalvával társult egyház választott lelkésze. A sárvári születésű lelkésznő öt évig a Berlini Magyar Protestáns Gyülekezetben szolgált, s német férjével – Michael Heinrichs – érkezett, akivel közösen végzik a kétnyelvűséget igénylő lelkészi szolgálatot. Beiktatásuk 2010 szeptember 25-én volt.

Sopronbánfalvi társegyház

Sopronbánfalva ma Sopron-Kertváros néven közigazgatásilag Sopronhoz tartozik. A város nyugati részén található. Egyházi vonatkozásban önálló közösséget, gyülekezetet alkot. A lakosság és annak vallási megoszlása tekintetében a népszámlálási adat hiányzik (Sopronnal együtt számolták), de a különböző becslések szerint Sopronbánfalva városrész lakossága 3000 és 4000 fő között mozog.

Bánfalva környéke a területéhez tartozó földvárak tanúsága szerint már az őskorban lakott volt. A Mária Magdolna-templom környékén végzett ásatások alapján már a kelták idején is település volt itt. A templom mellett nagy kiterjedésű római villa alapjai kerültek elő, a templom körüli sírboltok pedig a 11. század elejére vezethetők vissza. A hagyomány szerint itt remetéskedett Wolfgang püspök, Szent István feleségének, Gizellának lelkiatyja. A falu legkorábbi említése 1277-re datálható. IV. László király 1277. november 20-án kelt oklevele alapján Zuan nevű soproni várföldből egy ekényi területet István bírónak adományozott. A község neve az idők folyamán többször is változott. Zoan, Zuan, Wandorf, Wondorf, Bondorff, Bánfalva, majd pedig Sopronbánfalva lett.

A község közepén álló kis Mária Magdolna-kápolnáról az első írásos említés 1397-ből származik. Ez utóbbit az adományozó oklevelek a 16. század közepéig gyakran említik. 1532-től Ágfalva filiája volt, 1552-ben az evangélikusok birtokába került, majd 1674-ben visszakerült a katolikus egyházhoz. A templomot kőfal vette körül, és mellette helyezkedett el a temető is 1786-ig. A 15. században a község közelében található dombon kis kápolna épült az említett Wolfgang püspök tiszteletére, amit egy pálos remete gondozott. Ezt a kápolnát 1454-ben szentelték fel hordozható oltárral. A templom 1481-ben búcsúengedélyt nyert, és kedvelt búcsújáró hellyé vált. A czestohowaí szerzetesek ekkor hozták ide a Fekete Mária festmény egy másolatát. A városi tanács 1481-ben kéri a pálosok generálisát, hogy telepedjenek le itt, és ígéretet tesz nekik egy kolostor építésére, ami 1495-ben meg is épül. A templom és a mellette levő kolostor még el sem készült, amikor a törökök azt 1532-ben feldúlták. A pálosok már korábban, 1529-ben Bécsújhelyre menekültek, és csak 1610 körül tértek vissza a településre. 1643-ban építették újjá a kolostorukat.

Az evangélikus gyülekezet története elválaszthatatlanul összefonódik egyrészt a soproni, másrészt az ágfalvi gyülekezet történetével, hiszen a bánfalvi gyülekezet évszázadokon keresztül Ágfalva filiájaként működött. A két egyházközség ma is szoros kapcsolatban van egymással, hiszen éveken át ugyanaz a lelkész gondozta mindkettőt.

Sopronhoz hasonlóan a 16. században itt is elterjedt a reformáció. Ekkor nem munkálkodott önálló evangélikus lelkész a községekben. A Soprontól nyugatra eső városi jobbágyközségek, vagyis Ágfalva, Bánfalva és Lépesfalva számára Martin Floder személyében evangélikus lelkészt alkalmaztak, akinek székhelye Ágfalván volt. A bánfalvi evangélikusok ekkor a kis templomot használták.

1582-ben XIII. Gergely pápa bevezette az új Gergely-naptárt, de az evangélikus országok erről nem akartak tudni. A soproni evangélikusok is tiltakoztak bevezetése ellen. Ennek büntetéseként 1584-ben Sopronból és a hozzá tartozó falvakból az összes evangélikus lelkészt elűzték. Az evangélikusoknak az 1606-os bécsi béke életbe lépéséig Nyékre és Németkeresztúrra kellett templomba járniuk. 1606 óta újra vannak evangélikus lelkészek Sopronban és Ágfalván, de név szerint csak egyről tudunk, Schwaiger Christophról, aki 1617-ben halt meg.

1662-ből való az az agenda, amelyet Preinning János András soproni tanácsos adományozott a bánfalvi gyülekezetnek, s amely tartalmazza azt az istentiszteleti rendet, amely szerint a bánfalvi kistemplomban is tartották a vasárnapi istentiszteleteket (ez a könyv jelenleg az Evangélikus Országos Múzeumban tekinthető meg Budapesten). 1673. december 22-én a győri püspök, aki akkor Fertőrákoson székelt, lovasok élén Balfról és Harkáról jött Bánfalvára, és erőszakkal elvette az evangélikusoktól az addig használt Mária Magdolna-templomot. Ugyanekkor űzték el Rosner Mátyás evangélikus lelkészt is. Az evangélikusok helyben nem tarthattak istentiszteletet, hanem Sopronba kellett bejárniuk. A kereszteléseket, esketéseket és temetéseket pedig a pálosok végezték.

Ez az állapot 110 évig tartott. A vallási üldöztetés mellett más terhek is sújtották a települést. 1715. március 2-án hatalmas tűzvész volt Bánfalván, amely elpusztította a Fő tér, a Templom utca és a kolostor alatt fekvő házak nagy részét. A tűz terjedését elősegítette a nagy szélvihar, aminek következtében szinte az egész település leégett.

A protestánsok üldözése az 1781-ben kiadott türelmi rendelettel ért véget. Bánfalva 831 lakójából (1784. évi adat) ebben az időben 500 körül volt az evangélikusok száma. A három községben (Bánfalva, Ágfalva és Lépesfalva) összesen mintegy 1950 fő vallotta magát evangélikusnak. A nagy számú gyülekezet gondozására 1783-ban meghívták lelkésznek Harnwolf Mátyást. 1786-ban II. József rendeletére Bánfalván a szerzetesrend feloszlott, s a pálosok elhagyták a kolostort és a templomot. A katolikus egyház Bánfalvát megint az ágfalvi plébániához csatolta, s ezzel itt a katolikus nyomás megszűnt. Az evangélikus gyülekezet felvirágzott. 1791-ben a gyülekezet házat bérelt iskola céljára, és tanítót fogadott, aki ez évben 32 gyermekkel elkezdte a tanítást. A gyülekezet lélekszáma 1802-ben 557 fő volt (miközben a római katolikusoké 208).

A 19. században a község gyorsan fejlődött. A település lélekszáma 1816 és 1900 között 820 főről 2225-re emelkedett, az evangélikusok száma ezen belül 618-ról 1578-ra nőtt. A lakosság egy része gazdálkodással foglalkozott, másik (jelentős) része pedig a soproni gyárakban és a brennbergi bányában talált munkalehetőséget. A század elején a falunak már volt saját épülete iskola céljára, amely mellett harangláb is állt egy haranggal. 1837-ben a régi helyett új haranglábat kellett építeni, mivel a régi már elhasználódott. 1856. április 27-én ismét tűzvész pusztított, amelyben a falu jelentős része leégett, s ennek áldozatául esett az iskola és a harangláb is. A gyülekezet az iskolát gyorsan újjáépítette, és két új harangot is öntetett, melyet 1857. február 2-án szenteltek fel. Ez az iskola hamarosan szűknek bizonyult, és hosszú előkészület után 1887-ben megépült az új iskolaépület fő része toronnyal, benne három haranggal és órával. Az emeleten az egyik nagyteremben karzat is épült, amely imateremként szolgált. Az épület szentelését 1887. szeptember 11-én tartották. A gyülekezet lelkésze Fleischhacker Károly volt, akit Scholtz Ödön követett a szolgálatban. Ezek a lelkészek Ágfalváról jártak át Bánfalvára. Scholtz Ödön kezdettől fogva látta, hogy Bánfalva gondozása csak a gyülekezet önállósodásával válhat lehetővé.

Az iskolai terhek időközben úgy megnehezedtek, hogy azokat a gyülekezet már nem tudta tovább vállalni, s így az egyházközség 1905-ben engedélyt kért az egyházmegyétől arra, hogy az intézmény fenntartását átadja az államnak; az engedélyt meg is kapta. Az 1906-ban született iskolaállamosító rendelet értelmében az állam az iskola részeire (a torony kivételével) az egyház tulajdonjogának megtartásával haszonélvezeti jogot kapott. Az imatermet az egyház a rendes tanítási időn kívül továbbra is használhatta. Az állam vállalta az iskola személyi kiadásait, míg a dologi kiadások az evangélikus egyházközségre hárultak.

1916-ban háborús célra elvitték a gyülekezet kis- és nagyharangját. A község lélekszámának rohamos növekedése ebben az időszakban is folytatódott, hiszen 1910-ben a helyi lakosok száma már 2789 volt, ebből 1952 fő evangélikus. Ez a növekedés megnövelte a gyülekezetre eső terheket is, amelynek enyhítésére 1917 decemberében Grössing János káplánt helyezték ki Bánfalvára. Ő vasárnaponként istentiszteletet és gyermek-istentiszteletet is tartott. A gyülekezetben lelkesen fogadták a változást, melynek nyomán nem kellett már átjárni Ágfalvára. A gyülekezet vezetősége pedig érettnek látta a helyzetet arra, hogy az egyházközség önállósodjon. Mivel azonban az önállósodási határozat körül viszály támadt az anyagyülekezetben, annak végrehajtását a közgyűlés a püspök tanácsára „jobb időkre” halasztotta. Grössing János 1918 augusztusában Fertőmeggyesre (Mörbisch) távozott.

Mivel a gyülekezet már megszokta, hogy nem jár át templomba Ágfalvára, Grössing távozása után is fenntartotta igényét a helyben tartott istentiszteletekre. Ennek megfelelően a Scholtz Ödön mellett szolgáló káplánok havonta kétszer jártak át Bánfalvára.

Az 1930-as években a gyülekezeti élet fellendülésének jelei mutatkoztak. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a káplánok gyakrabban megjelentek a gyülekezetben. 1935-ben a gyülekezet vásárolt két harangot azok helyett, amelyeket elvittek a háborúba. Scholtz Ödön 47 évi működés után 1938-ban nyugalomba vonult. A gyülekezet vezetői megragadták a lehetőséget az önállósodásra.

1939. január 1-jén Kapi Béla püspök a gyülekezet megszervezésére Prőhle Károlyt küldi ki Bánfalvára, hogy önállóan vezesse a közösséget. Rögtön felmerült a parókia és a templom építésének terve, amelyhez a gyülekezet 1932-ben meg is vásárolta az építési telket. Kérdéses volt azonban, hogy melyik épüljön meg előbb. Végül a paplak kapott elsőbbséget, amelyet 1940-ben fel is szenteltek. A 2. világháború és az azt követő kitelepítés miatt a templom sohasem épült meg.

A második világháború után szomorú változás történt. 1946 áprilisában 3 csoportban került sor a kitelepítésre. 1939-ben 2547 volt a falu lélekszáma, amely a kitelepítés következtében 504-re csökkent. Az egyházközség a kitelepítés előtt 3100 lelket számlált, amiből azonban 2600-at kitelepítettek. Ezzel a gyülekezet lélekszáma a korábbinak 16 %-ára (504 személyre) csökkent. A kitelepítés méltatlan és embertelen módon zajlott le, ami nemcsak az evangélikus gyülekezet, de az egész település életét tragikusan érintette. A több ezer fős, virágzó – az 1940. névtárban még 435 iskolás gyermeket nyilvántartó – német gyülekezetből pár száz fős meghasonlott közösség jött létre. 2006-ban emlékeztünk meg a kitelepítés 60. évfordulójáról. A németek erőszakos elűzése nyomán kialakult óriási konfliktus és belső feszültség a mai napig sem múlt el nyomtalanul a falu és a gyülekezet életéből.

1950-ben a falut közigazgatásilag Sopronhoz csatolták. Prőhle Károly 1948-tól a soproni teológián tanított, amely azonban 1951-ben Budapestre települt át. A lelkészt itt rendes tanárrá nevezték ki, így ő is Budapestre költözött.

1952. január 1-jével a gyülekezet Foltin Brúnót hívta meg lelkészének, akire új feladatok vártak. Az 1950-es években az imaház bútorzatát átalakították, a gyülekezet új oltárképet és oltárt is kapott. Az oltárképet Tichy Kálmán festőművész festette 1953-ban, aki az 1950-es években került Rozsnyóról Magyarországra. A kép alatt a következő ige olvasható: „Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7a)

1956-ban a település lélekszáma tovább fogyott. 1967-ben a hatóságok felszólították a gyülekezetet, hogy újítsa fel az iskolaépület rá eső részét. Ehhez azonban nem voltak meg a szükséges anyagi feltételek. Ekkor vetődött fel az ötlet, hogy az iskolai épületrészt a gyülekezet elcseréli az egykori katolikus iskola épületére, lebontja a tornyot, és azt új helyen újjáépíti. A gyülekezet 1967. július 23-án hagyta jóvá a cserét. 1967. október 1-jén volt az utolsó istentisztelet az imaházban, s a következő héten megtörtént az átköltözés az új templomba. Ezt követte a torony lebontása és új helyen való felépítése, amit a gyülekezet tagjai végeztek el. 1968. szeptember 15-én Ottlyk Ernő püspök szentelte fel az új templomot.

Foltin Brúnó 1989. október 1-jéig – nyugdíjazásáig – volt a gyülekezet lelkésze. Öt Buczolich Márta segédlelkész (1990–2002), majd Szimon János (2002–2003) helyettes lelkész követte. Mindketten Sopronból kijárva gondozták a gyülekezetet. Sághy Balázs segédlelkész (2003–2007) Ágfalváról pásztorolta a bánfalvi híveket, majd Gabnai Sándor esperes volt a gyülekezet papja (2007–2208) helyettes lelkészi minőségben.

2008 októberétől Heinrichs Eszter a társult egyházak választott lelkésze, aki német férjével – Michael Heinrichssel – együtt végzik a lelkészi szolgálatot a gyülekezetben. Beiktatásuk 2010 őszén volt.