I.Krón. 16. 1-2. 7-13.

1Ezután bevitték az Isten ládáját, és elhelyezték annak a sátornak a közepén, amelyet Dávid vont föl. Majd égőáldozatokat és békeáldozatokat mutattak be az Isten színe előtt. 2Miután Dávid befejezte az égőáldozat és békeáldozat bemutatását, megáldotta a népet az ÚR nevében.
7Azon a napon bízta meg először Dávid Ászáfot és atyjafiait, hogy magasztalják az URat. 8Adjatok hálát az ÚRnak, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek tetteit a népek közt! 9Énekeljetek, zengjetek zsoltárt neki, emlegessétek minden csodáját! 10Dicsőítsétek szent nevét, szívből örüljenek, akik keresik az URat. 11Folyamodjatok az ÚRhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen! 12Emlékezzetek csodatetteire, amelyeket véghezvitt, csodáira és döntéseire, 13ti, Izráel utódai, kik szolgái vagytok, Jákóbnak fiai, kiket kiválasztott. I.Krón. 16. 1-2. 7-13.

Mindannyian ismerjük azt a különös érzést, ami akkor vesz rajtunk erőt, mikor belépünk egy templomba. Megcsap minket egy a külső hőmérséklettől általában egészen különböző templomi hűvösség, ott vannak az ismeretlen illatok, ott van az orgona gyönyörű hangja, és talán benne van a levegőben valami misztikus érzés is, amit sehol máshol nem szoktunk érezni.
Nem volt ez mindig így az emberiség történetében. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is volt mindig templom. A hittanosoknak szoktam tanítani, hogy bár Ágfalván két szép templom is van, Jézus korában egyetlen egy templom volt egész Izráelben. Kisebb zsinagóga volt ugyan több is, de templom az csak egy, méghozzá Jeruzsálemben.
A kezedetek kezdetén, Mózes idejében a zsidóknak nem volt se zsingógájuk, se templomuk, „csak” egy szent sátruk. Ebben a sátorban volt a frigyláda, amiben a mózesi törvényeket tartalmazó két kőtáblát őrízték. Ezt a figyládát aztán a területekért való csatározások közben eltulajdonították a szomszédos népek. Dávid király uralkodása idején, amikor egy nyertes háború során végre előkerült, hatalmas volt az öröm. Arról olvasunk, hogy Dávid örömében énekelni kezdett, és még táncra is perdült. A körülötte lévőket pedig szintén arra bíztatta, hogy énekeljenek, örvendjenek, mert nincs annál nagyobb dolog, mint amikor az Isten velünk, a közelünkben van.
Egy kollégám ezt írta erről Dávid öröméről, és a népnek az örömre való bíztatásáról: Dávid parancsa az örömre nem azonos azzal, mint amikor 1952-ben az írókat arra kényszerítették, írjanak verset a Rákosi Mátyás születésnapjára készülő antológiába- és jaj volt annak, aki nem írta meg, vagy nem vette komolyan! Nem a központilag vezérelt örömujjongásról van itt szó, hanem arról, hogy az emberiség feledékeny: könnyen elfelejti, mit kapott ajándékba. Dávid azt ünnepli, hogy a frigyláda végre méltó helyre, Jeruzsálembe került- az Isten közöttünk van! A király számára az a fontos, hogy a hála ne hagyja el őket. Mert ha elhal az örömének, akkor elhal az öröm is, és ami marad, az rosszkedv, a vádaskodás, az Isten nélküliség érzete. Azért kell énekelni, hogy ne felejtődjön el az, amiből és amiért élünk: Istentől kaptunk mindent ajándékba.

Nekünk még Dávid királynál is sokkal nagyobb okunk lenne az örömre, hiszen mi már tudunk a Jézus Krisztusról, aki elhozta nekünk az örök élet reménységét. Mégis, templomainkban sajnos legtöbbször megfáradt, örömtelen keresztyének ülnek. Olyan jó lenne, ha mi is tudnánk olyan hálaéneket zengeni, vagy ha nincs jó hangunk, akkor olyan hálaimákat mondani, amelyek a figyládának örvendő Dávid király ajkait hagyták el: 10Dicsőítsétek szent nevét, szívből örüljenek, akik keresik az URat. 11Folyamodjatok az ÚRhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen! 12Emlékezzetek csodatetteire, amelyeket véghezvitt, csodáira és döntéseire, 13ti, Izráel utódai, kik szolgái vagytok, Jákóbnak fiai, kiket kiválasztott.
Nekünk még Dávid királynál is több okunk van az örömre. Bár a frigyláda hollétéről már nincsen tudomásunk, abban bizonyosak lehetünk, hogy az Úristen velünk van. Már nem kell neki a szent sátor, nem kell neki a frigyláda, nem kell neki a jeruzsálemi templom. Isten sokkal közelebb lépett hozzánk, mint azt bármikor is tette az ószövetségi emberekkel. Az Úristen a szívünkbe költözött, illetve ott kívánna lakni, ha mi beengednénk.
Ezen a vasárnapon azon kell elgondolkodnunk, hogy ott van-e az Úristen, ahol most lenni szeretne? Beköltözhetett-e végre a szent sátorba, a mi életünk kellős közepébe?

Dávid király uralkodásának elején, amíg nem volt ott a láda a szent sátorban, addig -a Biblia szerint- nem áradt ki a sátorból az Isten jelenlétének csodája, világossága, öröme.
-A szent sátorról azt tartották, hogy az Isten személyesen ott lakik.
Ma pedig, jó pár ezer évvel később, itt, ebben a templomban arról érdeklődik Isten, hogy bennünk mi lakozik? Van-e hely az ő számára? Afelől tudakozik, hogy hálatelt szívvel, vagy elégedetlenül, durcásan, semmit nem várva érkeztünk-e ide?
Kedves Testvéreim! Van miért hálásnak lennünk! Mindannyiunknak, még a legbetegebbeknek, a legtöbb terhet cipelőknek is. Van miért Dávid királlyal együtt zengeni a zsoltárt: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm...”.
Jézus Krisztus feltámadása óta van miért hálásnak lennünk! Olyan jó lenne, ha gyermeki hitünk lehetne, amely újjongva tud örülni Isten ajándékainak, a Krisztusban kapott szeretnek, és amelyikben ott él az Isten iránt való bizalom!

Pál apostol az első korintusi levelében azt írja, hogy „a ti testetek a Szentlélek temploma.” Segítsen meg minket a Jóisten, hogy ha megérkezik hozzánk, az ő Szent lelkének templomába, akkor ott ne „templomi hűvösséget”, elutasítást, dacot és hálátlanságot találjon! Ha meg mégis, akkoris maradjon velünk, és változtassa életünket neki tetszőve! Milyen jó is volna, ha olyan templomai lehetnénk, ahol legalább annyira jól érzi magát, mint amennyire mi is, amikor –kicsit megszeppenve- belépünk egy-egy templom ajtaján! Ámen.

Heinrichs Eszter
Elhangzott Ágfalván és Sopronbánfalván 2013. április 27-én.