Lk 8, 16-18

Keresztyén gyülekezet, szeretett testvéreim!

Diákkoromban szerettem a fizika órán végzett kísérleteket, főleg azokat, amelyeket otthon is kipróbálhattam minden nagyobb veszély nélkül. Ezek sorába tartozott annak a jelenségnek a létrehozása is, hogy az égő gyertyára nagyobb üvegbúrát borítottam, és figyeltem, hogyan válik egyre kisebbé, majd végül el is alszik a láng. Könnyű volt a tapasztalat alapján megtanulni, hogy ha elfogy az égést fenntartó oxigén – a levegő –, akkor a fényforrás sem tudja betölteni rendeltetését.
Igénkben Jézus szavai is egy ilyen hétköznapi tapasztalatra utalnak. Aki világítani akar, aki élő lánggal szeretne mások számára útmutatással szolgálni, az nem takarja le a lángot. De Jézus szavaiból nem csak a fizikai értelmetlenségre utalás hangzik, hanem a világítás „miért”-je kap hangsúlyt: „...hogy akik bemennek, lássák a világosságot.” Mindnyájan bőséges tapasztalattal rendelkezünk arról, hogy mennyire nélkülözhetetlen a fény ahhoz, hogy eltájékozódjunk környezetünkben, felismerjük a veszélyforrásokat, megtaláljuk, ami elkeveredett valahová. Ilyen fontos tájékozódási és tájékoztatási pont a tengeren a világítótorony. Adott esetben életeket menthet. Urunk szavai éppen erre a tanítványi küldetésre mutatnak rá: továbbadni az Ő Igéjét, az evangélium jó hírét, világítani, fényforrássá válni az Ő szolgálatában. Azonban ha próbáltuk ezt nagy, emberi akarással, elszántan, amolyan magabízó lendülettel, hogy „én majd megmutatom másoknak, hogyan kell ezt csinálni!”, akkor azt is kellett tapasztalnunk minden esetben, hogy az ilyen emberi törekvésnek mindig kudarc a vége. Őszintén bevallom, testvéreim, hogy a magam életében nagyon sokszor jutottam kátyúba! De hát akkor?... „Akkor ki üdvözülhet?” - kérdezhetjük mi is a tanítványokkal együtt. És mi is megkapjuk rá a választ Jézus magára és üdvözítő munkájára mutató biztatásából: „Én vagyok a világ világossága.” Ő tehát a fényforrás, az éltető oxigén. A mi teljesítményünk nem ér semmit. A benne kapaszkodó hit azonban megkapja az örök forrásból a nélkülözhetetlen táplálékot. Méghozzá nem azért, hogy a maga üdvösségéért munkálkodjék. Ezért hangzik a felolvasott Igében a figyelmeztető mondat: „vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé.” Kemény figyelmeztetés ez, de megváltó Urunk mondja, fel kell figyelnünk rá. Tudós teológusunktól olvastam a figyelmeztető intést: „... az ítélet napján senkitől sem azt fogják kérdezni: Mit tettél a magad üdvösségéért?, hanem arra a kérdésre kell felelnünk, hogy mit tettünk mások, de mindenekelőtt a ránk bízottak üdvössége érdekében. Arról kell elszámolnunk, milyen eredménnyel terjesztettük Isten országának világosságát szavunkkal és életünkkel.” Az én számomra ez azt jelenti – és Jézus szava kötelez rá, hogy továbbadjam -: testvéreim, nincs „magánkeresztyénség”! Nem élhetjük meg és vallhatjuk meg hitünket pusztán a magunk belső világában, a négy fal között, a számonkérés bizonyossága nélkül. Amit kaptunk, azt gyümölcsöztetni, kamatoztatni kell! Azt tovább kell adni! Nem tarthatjuk meg magunknak! Keresztyén hitünk, Krisztus-követő tanítványi mivoltunk arra kell indítson, hogy napelemek legyünk, amelyek begyűjtve a Nap fényét, energiáját, hőjét, azt tovább sugározzák. Ingyen, kegyelemből kaptuk, így is adjuk tovább. Olykor gyengén, esendően, pislákolva, de nem magunknak megtartva. - Mindig meghatódom, ha ezekben a nyári napokban, sötét este belépek a kapun, és meglátom a kertben világító kis Solar lámpákat. Az egyik pár hete letörött a tartójáról. De még így is világít, törötten, a többinél alacsonyabban, szinte a földdel egy szintben. Világít, a maga képességeinek megfelelően; mert nem tehet mást: befogadta a Nap fényét, sötétben sugároznia kell. 450 évvel ezelőtt élt prédikátorunk, Bornemissza Péter mondta ékes, archaikus magyar nyelven, amikor ellenállhatatlan belső kényszertől hajtva tanulótársainak hirdette az Igét, és ezért feljebbvalói megintették: „... talán az oldalamon is kifakadott volna, ha a számot fel nem tátottam volna.” Hitvalló, és ezért gyakran üldöztetést is szenvedő eleink nyomában nekünk is így adja elénk Urunk a tanítványi szolgálatot. Ahogyan a gyertya nem csupán világít, önmagát égeti el (a csilláron egy héttel ezelőtt még így láthattuk a gyertyacsonkokat), úgy adja önmagát a Krisztus-szolgáló élet mások javára. Erről beszél Jézus, amikor a kereszt mindennapi felvételéről szól. Hűségesen, sokszor betegeskedve, fájós lábbal ott lenni az istentiszteleten, akkor is, ha a család többi tagja más elfoglaltságot talál; örömmel és hálával venni az Úr szent vacsoráját minden lehetséges alkalommal; türelmesen, szeretettel és kitartással ápolni a súlyos vagy gyógyíthatatlan beteg családtagot; békíteni a békétlenkedőt; vigasztalni a megszomorodott szívűt; hirdetni a gyászolóknak a feltámadott Jézusban való reménységet. Hiszen ez a gyülekezet, az egyház létének célja és értelme! Ez az a misszió, amelyre elhívta övéit Urunk, és amelyről számot adunk, ha előtte megállunk. Minden érdem nélkül, nem teljesítményünkért, csupán kegyelemből, atyai szeretetből, drága áron megváltott gyermekekként kaptuk az üdvösséget. Osszuk meg ezt az ajándékot minél több emberrel! Úgy ragyogjon rajtunk Megváltónk fénye, világossága, hogy másokat Isten dicséretére, hitre, az üdvösség elfogadására indítson, és úgy állhassunk meg előtte az utolsó napon, hogy beteljesüljön rajtunk ígérete: „Jól van, jó és hű szolgám. A kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be Urad ünnepi lakomájára.” (Mt. 25. 23.)
Ámen

Gerhát Lászlóné
2011. júl. 24. Ágfalva, Bánfalva