Zsid. 9,24-28
24Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. 25Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, 26mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. 27És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, 28úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre. (Zsid. 9,24-28)
A Bibliának egy névtelen és ismeretlen levélírója szól hozzánk. Nem tudjuk ki jegyezte le az előbb hallott sorokat; és ismeretlenként, sőt idegenként csengenek az általa használt kifejezések is:- szentély, képmás, főpap, áldozat… Nagypéntekről nekünk sokkal inkább a kereszt, a kereszt tövében zokogó Mária, a könnyeiket nyeldeső tanítványok vagy a latorok jutnak eszünkbe.
És nemcsak a Zsidókhoz írott levél szavai csengenek idegenül, hanem nagypénteken, mintha egy kicsit idegen és más lenne a jól ismert templomunk is… Van valami nagyon is szívet szorongató a feketébe borult oltárban és szószékben.
Néhány gyülekezetben nagypénteken piros szekfűket helyeznek el az oltáron - Jézus sebeire emlékezve. És vannak olyan falvak is, ahol nagypénteken az emberek gyászruhában, feketében mennek templomba. Néhol a harangok is hallgatnak, ma a katolikusok is kereplővel hívogatják híveiket a „csonkamisére“.
Nagypéntek más, mint a többi egyházi ünnep. Nagyon más.
Amikor a Bibliának ez a gyönyörű, névtelen levele íródhatott, akkoriban a címzettek számára Jeruzsálemi templom volt a legfontosabb spirituális hely, azaz az Istennel való találkozás lehetőségének legfontosabb helyszíne. Ennek a hatalmas és gyönyörű templomnak a legeslegbelsőbb termében volt a „Szentek Szentje“. Azt tartották erről a belső szobácskáról, hogy ott lakik az Isten. Ide csupán a legfontosabb zsidó vallási vezető, a főpap léphetett be, ő sem akármikor, hanem csak és kizárólag az engesztelés napján, évente egyszer. Mivel kiengesztelésről volt szó, üres kézzel még a főpap sem mehetett Isten elé. Mielőtt belépett a Szentek Szentjébe, vallási előírás szerint állatokat áldozott fel, vagy ha úgy tetszik, állatokat ölt meg, hogy kivívja velük Isten jóindulatát.
Az Úristen kiengesztelésének egyetlen és örökre érvényes momentumáról így számol be a levél író: „Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk.“
Jézus is belépett a Szentek Szentjébe. Nem abba, amelybe évről évre a főpapok, hanem a legigazabb Szentélybe, ahol keresztyén hitünk szerint az Úristen lakik, és amelyet a Biblia Mennynek nevez. Jézus sem léphetett csak úgy be erre a szent helyre, de Ő nem idegen állatok vérét áldozta fel, hanem annál sokkal többet. Önmagát adta halálra.
Feltehetjük a kérést és sokan fel is teszik: - Istennek ilyen áldozatra volt szüksége?
Nem, nem Istennek volt Jézus vérére és halálára szüksége, hanem nekünk. Nekem és neked is.
Jól ismerjük az úrvacsorai liturgiából, hogy mit mondott a Mester nagypéntek előestéjén a tanítványainak: <í>„Ez az én testem, mely tiértetek adatik… E pohár az új szövetség az én vérem által… Miért töretett meg Jézus teste? Miért ontatott ki Jézus vére?
… hogy sokak bűnét elvegye… olvassuk a Zsidókhoz írott levélben.
Hiszem, és remélem, hogy a „sokakban“ mi is benne vagyunk! Azt viszont egész biztosan tudom, hogy Jézus halála és a nagypéntek idegensége akkor kerül közel hozzánk, ha megértjük, ami történt – értünk történt.
Nagyon tetszik az a böjti lepel, amit Ildikó készített a nagyobbacska hittanosokkal.
A lepel egyik oldalára felírták a világban uralkodó rossz dolgokat, a másik oldalra pedig a jókat. A szeretetet, az odaadást, a hűséget… Középen pedig ott van Jézus és az ő keresztje. Azért van ott, hogy ha egyszer majd meg kell állnunk az Úristen előtt, akkor Ő ne arra emlékezzen, ami életünk bűnnel teli oldalára íródott, hanem arra a kevéske jóra nézzen, amit elvégeztünk. És bocsássa meg bűneinket! No nem azért a kevés jóért, amit megtettünk, hanem Jézus Krisztus miatt. Jézus miatt, aki meghalt értünk. Meghalt, pedig nem mi kértük. Nem is kérhettük, hiszen nem éltünk akkor. Ő mégis, lenézett a keresztről, és talán azt gondolta: érted is megteszem, aki még meg sem születtél. Jézus meghalt, „hogy most -2011 nagypéntekén is- megjelenjen az Isten színe előtt értünk.“
Így szeret bennük az Isten fia. Ha ezt megértjük, máris nem lesz nagypéntek gyásza annyira idegen, hanem inkább szívünket melengetően közeli. Ámen.
Liebe Gemeinde!
Im Predigttext aus dem Hebräerbrief wird von Jesus mit ungewohnten Worten geredet: als dem Hohepriester, der in das wahre Heiligtum eingeht und sich selbst opfert. Der Hohepriester war in Israel der einzige, der einmal im Jahr am Versöhnungstag, in das Allerheiligste gehen durfte, um dort um Versöhnung und Vergebung für das Volk zu bitten.
Wir Christen glauben, daß Jesus für uns zum Hohepriester geworden ist, daß er für uns ins wahre und ewige Heiligtum im Himmel eingegangen ist; daß er sich selbst dafür und für uns am Kreuz opfern ließ – so wie wir es in jedem Abenmahl sagen: Die ist mein Leib, mein Blut, für euch gegeben zur Vergebung der Sünde.
Wenn wir einst vor dem Richter stehen, dann wird wie auf dem Fastentuch, das die Kinder gemacht haben, auf der einen Seite das viele Böse zu sehen sein, weswegen wir die Verdammung verdient hätten. Auf der anderen Seite wird das wenige Gute zu sehen sein, das für uns nicht für den Himmel reicht. Aber in der Mitte ist Jesus und das Kreuz, weswegen uns Gott verzeiht. Daran sollen wir uns am Karfreitag erinnern.
Und der Friede Gott, welcher höher ist als alle Vernunft, bewahre unsere Herzen und Sinne in Christus Jesus. Amen.
