Zsolt 118,13-14
13Durván eltaszítottak, hogy elessem, de az ÚR megsegített engem. 14Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. 15Ujjongás és győzelem hangja zeng az igazak sátraiban: az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik! 16Fölemelte jobbját az ÚR, az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik! 17Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR tetteit! 18Keményen megfeddett engem az ÚR, de nem adott át a halálnak. 19Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és hálát adok az ÚRnak! 20Ez az ÚR kapuja: igazak mehetnek be rajta. 21Hálát adok neked, hogy meghallgattál, és megszabadítottál. 22Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. 23Az ÚRtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben. 24Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen! Zsolt. 118. 13-14.
A Húsvét maga a csoda, a csodáról pedig nem egyszerű beszélni. Sokkal könnyebb volna róla énekelni, vagy úgy képzelem, hogy sokkal könnyebb lenne lerajzolni, esetleg fényes és csillogó foltokkal lefesteni, mint elbeszélni.
Azért is, mert húsvéti csodát nem látta senki. Nem látták a katonák, akik a sírt őrizték, nem látták az asszonyok, akik az angyallal beszéltek, és pláne nem látták a tanítványok, akik összeborulva búslakodtak egy magukra zárt szobában.
Reformátorunk, Martin Luther is tudta, hogy néha könnyebb megénekelni a dolgokat, mint beszélni róluk. Ezért is írt számtalan éneket, és ezért is szerette annyira a zsoltárokat. Ezt, az imént felolvasott zsoltárt különösen. Azt mondta róla: - "es ist mein Psalm, den ich lieb habe“, azaz, „ez az én zsoltárom, amit nagyon szeretek.“
Ez -az egykoron énekelt, Luthernek is oly kedves- zsoltár arról beszél, ami egész keresztyén hitünk lényege, öröme, reménysége: „…az ÚR megsegített engem. (…) Nem halok meg, hanem élek (…) Fölemelte jobbját az ÚR, az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik!“
Húsvétkor azt a CSODÁT ünnepeljük, hogy az Úr megsegített minket; azt, hogy nem halunk meg, hanem élünk, és azt, hogy az Úristen munkálkodik közöttünk. Méghozzá nem is akárhogyan!
Bár, mint mondtam, nehéz beszélni a CSODÁRÓL, húsvét óta az a küldetésünk, hogy beszéljünk róla. Ki zenével, ki szavakkal, ki festményekkel, ki fotókkal, ki azzal, hogy megfogja egy másik ember kezét.
Korunk egyik népszerű írója, Müller Péter azt mondja, hogy minden csoda alapja a szeretet. Húsvét csodájának alapja, sőt sziklaszilárd fundamentuma: AZ ISTEN SZERET MINKET. Ezt nem lehet elégszer elmondani. Tudta ezt a zsoltáríró is, ezért gyönyörűen megénekelte: „az ÚR megsegített engem… Nem halok meg, hanem élek… Fölemelte jobbját az ÚR, … az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik!“
A János szerinti evagnélium pedig így vall a CSODÁRÓL: „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“
Nincs ennél nagyobb csoda, akkor is ha mi nehezen találjuk rá a szavakat, akkor is, ha csak dadogva tudunk beszélni róla.
Azért szépek a zsoltárok is, és én személy szerint azért szeretem őket annyira, mert érződik rajtuk, hogy olyan emberek írták, mint mi vagyunk. Olyan emberek vetették papirra, ill. papíuszra ezeket az Istenhez írott himnuszokat, akiknek nehezükre estett a beszéd, akik dadogtak, akiknek problémáik, vagy éppen örömeik voltak.
Luther is életének egy olyan időszakában fedezte fel ezt a zsoltárt, amikor azt érezte, hogy az egész világ összeesküdött ellene. Szó szerint az egész világ, hiszen személyesen a pápa és a Német-Római Birodalom császára hívatta magához. Nem külön-külön, hanem együttesen, az ausburgi -magyarul ágostai- birodalmi gyűlésre. Az egyháztörténetnek egy nagyon fontos állomása volt ez az esemény. Olyannyira, hogy minket is ágostai evangélikusoknak hívnak. Luthernek viszont ki kellett kosaraznia az akkori világ két hatalmasságát, mert éppen nekik köszönhetően birodalmi átok volt rajta, ami azt jelentette, hogy bárki az Ausburgba vezető úton büntetlenül megölhette volna. Luther erre a talákozóra legkedvesebb munkatársát Melanchtont küldte, ő maga pedig Coburg várában bújkált, dolgozott és imádkozott. A coburgi négy fal között legkedvesebb imádsága ez a 118. zsoltár volt. Az egyháztörténetírás meg is örökítette, hogy szobája falára csupa nagy betűvel felírt belőle egy mondatot: NEM HALOK MEG, HANEM ÉLEK, ÉS HIRDETEM AZ ÚR TETTEIT.
Hirdette is, mert akit megérint a húsvéti csoda, annak abból tovább kell adnia valamit. Dallal, zenével, képekkel, szavakkal, tettekkel.
A gyerekeknek próbáltam magyarázni hittanórán, hogy minden vasárnap húsvét van, hiszen minden egyes vasánapon arra emlékezünk, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból.
Ők, édesen ebből azt a következtetést vonták le, hogy akkor nekik minden vasárnap húsvéti ajándékot kellene kapniuk. Kapnak is, kapunk is, és nemcsak vasárnap. Nem nyuszikákat és tojást, hanem annál sokkal többet. A csupa nagy betűvel írott HÚSVÉTI CSODÁT kaptuk életünk minden napján ajándékba. Azt, hogy az ÚR megsegített minket… azt, hogy nem halunk meg, hanem élünk, hiszen „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“
Ha ezt úgy igazán a fejünkbe tudnánk vésni, ha ezt a CSODÁT nem csak töredékesen tudnánk megérteni, azt hiszem sokkal boldogabbak lennénk.
Márai gyönyörűen beszél a csodáról, mikor ez írja: „Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána a kezed.“
Járja át a húsvéti csoda életünket, hogy minden vasárnapunk húsvéttá legyen! Hétköznapjainkat pedig tölts be olyan öröm, olyan ujjongás és olyan reménység, amilyen megadatott a zsoltár írójának és Luthernek! Minden esélyünk megvan erre, hiszen Húsvét maga a CSODA. Ámen.
