Mt 21, 14-17

Kedves Testvéreim!
Pár héttel ezelőtt egy különleges alkalomra került sor Balatonbogláron, ahol a környék motorosai számára tartottak istentiszteletet. A bőrkabátos, bőrnadrágos, csizmás és sisakos motorosok az istentiszteleten mind-mind személyre szóló áldást kaptak és egy imádságot, amelyet a jogosítványuk mellé kellett elhelyezniük.

Nem egyedi eset volt ez a különlegesnek számító istentisztelet, szerte a világban sokfelé tartanak ilyeneket. Több okból is. Az egyik talán az, hogy felhívják a figyelmet azokra az egyháztagjainkra is, akik nem ülnek minden vasárnap a templompadban, de evangélikusnak vagy istenhívőnek vallják magukat.
A tudósítások szerint nagyon szép istentisztelet lehetett a boglári, még ha szokatlan is volt.

Jézus idejében is rengeteg szokatlan dolog történt. Például az, hogy olyanok mentek a templomba, akik addig nem jártak. Vakok, bénák, betegek és a gyermekek. Ma megütközünk ezen a felsoroláson, hiszen hozzászoktunk a gyerekek jelenlétéhez a templomban, és eszünkbe sem jutna senkit azért az Isten házából kiküldeni, mert tolókocsival vagy fehér bottal érkezik. Az ilyen embereknek azonban Jézus korában és azelőtt, nem sok keresnivalójuk volt a templomban. Mármint a jeruzsálemi templomban, hisz hol voltak akkor még a keresztyén katedrálisok és imaházak…
Ha pontos akarok lenni, akkor azért el kell mondanom, hogy ezek, -az akkori társadalom peremén élő- emberek is elmehettek a templomba, de annak csak az előterébe léphettek be. És hogy még jobban csodálkozzanak, hangsúlyozom, hogy az asszonyok is csak idáig mehettek.
A zsidó templom akkoriban leginkább a hívő férfiak spirituális életének a helye volt, mindenki más, akit valami miatt vonzott a hely, csak az előtérben tartózkodhatott. Képzeljük el, alig maradnánk ma a templomban, ha csak az ősi evangélikus családok férfi tagjai ülnének itt, a nők, a gyerekek és a más vallásra kereszteltek pedig kint az előtérben tartózkodnának!

Jézus nem egyszer botránkoztatta meg kortársait azzal, hogy felvállalt szokatlan, de helyesnek és etikusnak tartott dolgokat. Meglehetősen szokatlan volt az is, hogy amikor Jeruzsálembe megérkezett, ebbe az előbb említett templomi előtérbe vezetett az első útja. Nem a hívő férfiak közé, ahol neveltetése szerint helye lett volna, hanem oda, ahol azok tartózkodtak, akik a templom belsejébe sem tehették be a lábukat. Nem mehettek be a templomba, mert nem születtek zsidónak, vagy mert nők, gyerekek, más vallásúak, és alacsonyabb szociális helyzetűek voltak. Milyen jó, hogy ez ma nem így van! Gyülekezeteink megújulásához és jövőjéhez hozzátartozik, hogy szívesen és szívélyesen fogadjuk mindazokat, akik hozzánk és velünk együtt Jézushoz akarnak tartozni!

A Szentírás úgy jegyzi fel, hogy Jézusnak a városba beérve nem a gyülekezet magjához, hanem a kívülállókhoz, a rászorulókhoz vezetett az útja.
De nézzük csak, miért mentek ezek az emberek a templomba, ha ott rossz szemmel néztek rájuk?
Azt hiszem, erre egyetlen válasz létezik: JÉZUS miatt. Tudták, hogy Jézus oda fog menni, ők pedig találkozni akartak Vele. Hiszen annyi bajuk volt. Annyi minden kínozta őket. Annyi, de annyi keserűséget és megaláztatást kellett elviselniük. És most hallottak egy Csodadoktorról, Jézusról, aki bénákkal viteti haza az ágyukat, vakok szemére tesz sarat, hogy lássanak és nem utolsósorban leül a gyermekek közé és időt szán rájuk. Hát persze, hogy találkozni akartak Jézussal! Hát persze, hogy gyógyírt akartak a panaszaikra! És hát persze, hogy ezért még a végigméricskélést és a lenéző tekinteteket is vállalták! Hiszen, ahol Jézus megjelenik, ott valaminek történnie kell. Ott kigyúl a remény a vakok és a bénák, a betegek és a szegények között is. Ott megjelennek a templomban a gyermekek. Ott vigaszra találnak a gyászolók. Ott a legnagyobb kétségek és viszontagságok között is megszólalhat az Evangélium: „ne félj!“
Mert Istennél senki nem méltatlan arra és nem túl kicsi vagy túl fiatal ahhoz, hogy az ő végtelen szeretetét megtapasztalhassa. Isten azt akarta és hiszem, hogy most is azt akarja, hogy mindannyian tudjuk: szereti ezt a világot. És nemcsak minket! Nemcsak azokat, akik már évtizedek óta ebbe a templomba járnak. És ha nekünk egy kicsit fáj is, azokat is szereti, akiket mi talán nem szeretünk. Azokat is, akik előtt nem csak a házunk ajtaját, hanem legszívesebben a templomajtót is bezárnánk.

Bennem a boglári motoros istentisztelet azt a gondolatsort ébresztette, hogy igenis, újra és újra meg kell kérdezni magunktól, hogy keresztyén gyülekezetként nyitottak vagyunk-e az átlagosnak talán nem nevezhető emberek iránt? Hiszem, sőt tudom, hogy jócskán van még mit tanulnunk Jézustól. Az Úristen áldja meg ezt nem mindig könnyű, de elengedhetetlenül fontos tanulást! Ámen.