HEGYEKET ÉS TORNYOT MOZGATÓ HIT

A bánfalvi búcsúra készülve szeretettel ajánljuk figyelmükbe dr. Fabiny Tamás püspök - 2014 őszén a Kossuth Rádióban elhangzott és az Evangélikus Életben megjelent - Bánfalváról szóló írását.

      A múlt heti Égtájolóban Szemerei János kollégám a Fejér-Komáromi Egyházmegye táboraiban 1988 és 1994 között készült videók kapcsán osztja meg gondolatait az olvasóval. Úgy tűnik, a rovat lassan átalakul filmkritikai műhellyé, ugyanis most magam is egy ilyen élményemről írok.

Egy különleges amatőr filmre bukkantam ugyanis az evangélikus egyház honlapján http://agfalva.lutheran.hu/videok?page=2.

Az akkori sopronbánfalvai lelkész, idősebb Foltin Brúnó készítette 1967-ben és 68-ban. Ezt a gyülekezetet a németek háború utáni kitelepítése már éppen eléggé megtizedelte, a közösség azonban újabb próbatételek elé került. A tanács elvette templomukat, és csereingatlanként a korábbi katolikus iskolát kapták meg. Ennek az épületnek nem volt tornya, ami persze fájdalmasan érintette a bánfalvaiakat.

       És ezen a ponton veszi kezdetét egy csodálatos történet.  Az eseményeket a lelkész 8 mm-es kamerájával napról napra filmre vett, amit aztán egy német csatorna Die Kirche bleibt im Dorf (A templom a faluban marad) címmel sugárzott 1987-ben. A narrátor maga Foltin Brúnó. A film mintegy tíz perces összefoglalóját az idei sopronbánfalvai ünnepségen is levetítették.

Az itt-ott beégett és ugráló, mára már megfakult felvételeken valami egészen hősies küzdelem tárul a néző szeme elé. Tanúi lehetünk annak, hogy a hívek saját kezűleg, szinte minden külső segítség nélkül lebontják a régi tornyot, majd az új helyen tégláról téglára és gerendáról gerendára újjá építik azt. Mindezzel nemcsak különleges önfeláldozásról tesznek tanúbizonyságot, de mintegy be is teljesítik a bibliai Prédikátor könyvének igéjét: „Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának” (Préd 3,5).

       Az első képkockákon a régi templom ablakán keresztül teszik ki a karzat padjait, mert már tudják, hogy abból a fából fogják majd megerősíteni a gerendákat. Előbb néhány fejkendős asszony próbálja megtartani a padot, de mivel az túl súlyosnak bizonyul, svájcisapkás férfiak sietnek segítségükre. Aztán hirtelen „lábra kel” az oltárkép – Tichy Kálmánnak a megfeszített Jézust ábrázoló alkotása –, hiszen azt is ki kell menekíteni a régi épületből. Egy kordé-szerű eszközre további bútorokat raknak: mintha a temetőben használatos Szent Mihály lova lenne ez. Valóban, egy halálra ítélt épületről van szó, amelynek bizony meg kell adni a végtisztességet. A bútorokkal zsúfolt jármű ugyanakkor a kitelepítés drámáját is felidézi bennem: az itteni szorgos segítők szomszédai, családtagjai bizony ilyen körülmények között kellett hogy elhagyják az országot, amit pedig magukénak tekintettek.

Újabb megpakolt szekér bukkan fel, a lovon peckesen ül egy hat éves körüli legényke. A következő képsoron viszont azt látjuk, hogy ló híján az emberek önmagukat fogják be a cséza elé. Egy micisapkás ember szájában cigaretta. Az egész olyan, mint egy korai Milos Forman film.

       Szívszorító az a jelenet, ahol csörlők segítségével a templom két harangját eresztik le. Rákosy Viktor Elnémult harangok című regénye jut az eszembe. A szorgos munka azonban látszólag szenvtelenül folytatódik: előbb azt látjuk, hogy aprólékosan szedik le a torony cserepeit, majd vagy hatan cipelnek egy hosszú gerendát. Aztán egyesével bontják a torony tégláit. A díszesebb darabokat óvatosan, mint kisbabát adják kézről kézre. Egy szomorú ló mögé fogott kocsin szállítják el ezeket, azért, hogy aztán tucatnyi asszony egyenként tisztogassa le azokat kefével vagy éppen puszta kézzel. A legfiatalabb munkás a 2 és fél éves Attila, a lelkész unokája. Kicsi kezével és apró kalapáccsal, ám annál nagyobb műgonddal, felelőssége teljes tudatában tisztogat egy téglát. A családtól tudom, hogy ő később a soproni pályaudvar főforgalmistája volt, és a csernobili katasztrófa idején – mit sem sejtve a veszélyről – ő fordította vissza a Bécs felől érkező vonatokat. A térség fölé érkező nukleáris felhő a halálát okozta. 

       A ma már fájdalmas képsorok után biztatóbb felvételek jönnek: a másik épületnél alapot ásnak az új toronynak, majd elhelyezik az alapkövet. A presbitereken most nem kötény vagy munkásoverall van, hanem ünneplő ruha: kézről kézre adják a kalapácsot, és mindenki háromszor koppant azzal: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.” Ezt követően már bokrétaünnepet látjuk, amelynek során vígan lakmároznak és koccintanak az atyafiak.

       Az ugráló képkockákon aztán már csörlő segítségével felfelé kúszik a harang, csigával pedig vödröket juttatnak fel az állványzat tetejére. Vagy húsz méter magasan, biztosítókötél nélkül dolgoznak a férfiak.

       Hiába a sok szekerce és csákány, fűrész és vakolókanál, itt korántsem csak egy torony épül. Hanem maga a közösség is. Ahogyan Péter apostol írja: „Ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá” (1 Pt 2,5). Néhai Foltin Brúnó a korabeli (1968-as) Evangélikus Életben így ír: „Ez a torony a mi tornyunk. Mert mi építettük. Nem vállalat, nem építkezési vállalkozó, hanem mi. A kezünkkel, meg a forintjainkkal. […] A segítők között volt egyetemi tanár, hivatalsegéd, értelmiségi, iparos, gyári munkás, művezető, napszámos, tavaly konfirmált fiú és 73 éves kőműves, aki 12 méter magasságban is falazta a párkányt. Voltak lányok, asszonyok, nyugdíjasok és éjszakai műszakból reggel 6 órakor távozó munkások, akik fél 7-kor már ott hordták a habarcsot, húzták fölfelé a téglát az épülő toronynál, az átdolgozott éjszaka után. Voltak evangélikusok és vegyes házas római katolikusok, akik evangélikus házastársuk nevében jöttek, római katolikus fiú, aki öreg evangélikus édesanyja helyett jött segíteni.”

       Évtizedek teltek el azóta. Tudom, ma is sok egyházi építkezés zajlik példamutató összefogással. Ugyanakkor arra is ismerek példákat, hogy egy közösség mindent csakis állami vagy közegyházi támogatásból akar megvalósítani. Kulcsrakész megoldásokat keres. A társadalmi munka, a kaláka kiveszőben van. Sorra kapom a leveleket, amelyek szerint egy-egy pályázat 5%-os önrészét sem tudja kifizetni egy adott gyülekezet. Ilyenkor azt szoktam mondani a híveknek: tudom, hogy egy kis közösségnek 2,5 millió forint igen nagy összeg, ám gondoljanak arra, hogy ennek fejében 47,5 milliót kapnak. Mióta ezt a filmet láttam, egy újabb érvet tudok nekik mondani. Nézzék meg, hogyan fogtak össze a sopronbánfalvaiak a 60-as években.

       Miközben a torony áthelyezését megörökítő képkockákat nézem, a hegyeket megmozgató hitről szóló evangéliumi tanítás visszhangzik bennem (Mt 17,20). „Semmi sem volna nektek lehetetlen!” – mondja Jézus.

       Néhai Foltin Brúnó amatőr filmje a lelkész leleményéről és a közösség élni akarásáról tanúskodik. A soltvadkerti Szélrózsáról is ismert Kowalsky meg a Vega egy dalszövege jut még eszembe: „Nem aranyból, nem földből, / Nem pénzért, nem kőből, / Valahol a szívemben majd új templom épül” (Új templom épül).

                Fabiny Tamás