A rózsaszínű és a fehér ruha... meg a kitelepítés - Vasárnapi tűnődések V.

Tizenkét év után is teljesen elvarázsolnak azok a soproni és a Sopron környéki történetek, amiket  az idős emberek mesélnek. Velük beszélgetve olyan érzésem van, mintha megelevenednének a történelemkönyvek lapjai. A határmenti települések helyzetéből adódóan a 20. század szinte minden nagy eseményéről akad mifelénk egy-egy említésre méltó történet a családi legendáriumokban. Trianonról és annak következményeiről, a csempészvilágról, a második világháborúról, a munkaszolgálatos zsidókról, a kitelepítésről, 56'-ról, az illegális határátlépésekről, a Páneurópai piknikről, no meg a jelenkori nyavalyákról is - bőségesen.

Mintha a 20. századi  katasztrófák itt méginkább taroltak volna, mint másutt… Még fel sem ocsúdtak az emberek a trianoni traumából, mikoris a kertek alatt meghúzták az országhatárt, jött újra a háború, aztán a kitelepítés. Ami aztán tényleg „mindent vitt“… Oldalakat lehetne „sztorizni“ erről az időszakról, de nem teszem meg. Inkább idemásolok egy linket. Olvasgassák, miket mesélt településeink két drága jó helytörténésze, Böhm András bácsi és Gritsch Matyi bácsi erről a megrendítő korról!
https://agfalva.lutheran.hu/sites/default/files/Interjú%20Gritsch%20Mátyással%20és%20Böhm%20Andrással%20a%20kitelep%C3%ADtésről.pdf

Ha a körülmények engedték volna, a héten emlékeztünk volna meg a Sopronbánfalván a németek elűzéséről. Istentisztelettel, koszorúzással, verssel, zenével, jóféle bánfalvi borokkal és süteményekkel… A bánfalviakkal már nagyon készültünk erre az alkalomra. Januárban megvolt már az időpont, a forgatókönyv, a meghívottak listája, az, hogy ki mit készít, mit hoz… Azt is tudtam, hogy miről szeretnék beszélni. Lázár Ervin egyik mesehősét, Nagy Zoárdot, a lépkedő fenyőfát akartam illusztrációnak hozni, aki elhagyta a “völgyet”, de egész életében visszavágyott. Aztán egyszer csak visszatért oda, ahonnan elindult, ott azonban egészen mást talát, mint ami az emlékeiben élt.

Az elmúlt tizenkét évben a legmegrendítőbb bánfalvi és ágfalvi találkozásaim hasonlóak voltak a Lázár Ervin által leírtakhoz. Csengettek be a parókiára “Nagy Zoardok” Ausztráliából, Kanadából, Németországból, Franciaországból… Legtöbben nyolcvan év körüliek, akik azt kapták gyermekeiktől a kerek születésnapra, hogy ellátogattak együtt a szülőfaluba. Vagy jöttek egyedül. Oda, ahol már semmi sem ugyanaz a számukra. Oda, ahol talán már a családi sírhely sincsen meg, csak a templom áll, meg a parókia.  Ezért zörgettek a lelkészi hivatalban. Leginkább a keresztelőkutat akarták látni... Leginkább a régi helyüket akarták egy kicsit újra elfoglalni a templomban...  Leginkább abba a sárguló anyakönyvi bejegyzésbe kívántak bepillantani, ami azt igazolja, hogy ők idetartoznak... A völgybe, ahonnan bár elűzték őket, de ahová ők ennek ellenére újra és újra visszavágytak. Aztán hazajőve legtöbbjüket már tényleg senki és semmi nem várta, ezért jobb híján a parókiára csengettek be, ahol hálásak voltak, hogy megoszthatták a lelkésszel az életttörténetüket. Én pedig nagyon hálás vagyok az őszinte szavaikért és a visszaemlélezéseikért.
A kitelepítés évfordulóján három feledhetetlen momentumot  szeretnék felidézni. Az rózsaszín ruhás hölgyet már több helyütt is említettem, de mivel az élmény annyira erős, itt és most is szeretném a találkozást egy kicsit felidézni. A rózsaszín ruhás hölgy kerek nyolcvan éves volt. A születésnapját Ágfalván ünnepelte, mondván a férje már nem él, gyerekei távol vannak, ő meg jó egészségnek örvend, ezért hát hazajött. És egy héten át rótta Ágfalva utcáit. Minden nap rózsaszín ruhában. Már bánom, hogy nem dicsértem meg csupa rózsaszín szettjeit. Talán elmesélte volna, hogy miért ezeket a ruhákat tette a bőröndjébe. Talán mesélt volna rózsaszín álmairól, amiket összetört a törénelem 1946-os pokla. Talán mesélt volna szerelméről, akit vagy itt kényszerült hagyni, vagy akivel együtt vágtak neki a nagy útnak. Akkoriban mindenbizonnyal nem rózsaszínben…

És azt a hatvanas férfit sem tudom kiverni a fejemből, aki az ágfalvi templomban lévő a kitelepítést ábrázoló molinón feledezte a vagonon ülő édesapját, és ezért zokogásban tört ki. És találkoztam egy olyan családdal is, akik kitelepített apjuk temetése miatt kerestek meg. Elmondták, hogy az édesapjuk úgy érezte, őt ebből az országból kidobták, ezért - bár megtehette volna - negyvenhat után soha többé nem tért vissza Magyarországra. A halálos ágyán mégis azt kérte gyerekeitől, hogy az itthoni temetőben szeretne nyugodni. 

A húsvét utáni első vasárnapot fehérvasárnapnak nevezik. Fehér, mert ezen a vasárnapon vehették le a nagyszombaton megkereszteletek – nyolc nap után -  a fehér ruhájukat. Fehérvasárnapon azt kívánom a „Nagy Zoárdoknak“, az itthonmaradt és a külhonban született  családtagjaiknak, hogy az a fehér ruha, ami az első keresztényeknek oly sokat jelentett, valamilyen formában adasson meg nekünk is! Talán egy olyan fátyolként, ami segít a feledés homályába űzni mindazt, ami fáj, de láttatni hagyja azt, amit látnunk kell, ami fontos, és amit soha, soha nem feledhetünk. Isten adjon nekünk áldott emlékezést, áldott felejtést és egy jó nagy adad megbocsátani tudást is ezen a fehérvasárnapon!

Heinrichs Eszter

Elhangzott volna Sopronbánfalván, 2020. április 19-én, fehérvasárnapon.