Rogate - Vasárnapi tűnődési IX.

A karantén kilencedik hetében elkezdtek hiányozni hittanosaim. Eddig is hiányzoztak, de most nagyon sokat járnak az eszemben. Mit csinálhatnak? Egész nap a gép előtt ülnek?  Hogy bírják a bezártságot? Gondolatban sokszor velem vannak. A pici elsősök - akiket úgy érzem a második félév digitális tanításra való átállása, meg az én első féléves nyavalyáim miatt - alig tudtam megismerni.  Aztán a másodikos kis huncutságok... „Udibeni”, aki legtöbbször már az iskolaajtóban vár rám, és ilyen gyönyörűségeket mond csillogó szemmel: - Eszter néni, már úúúúggyyy vártalak... Vagy: Eszter néni, tudod, én azért akarok űrhajós lenni, mert akkor megláthatom az Istent. :) Aztán ott van Adrika is. Ölelgetős, „übercuki”, ragaszkodó. Ő az osztályajtóban szokott várni, és majdnem mindig kapok tőle ajándékot. Egy fél radírt, kekszet, gyöngyöt, rajzot, szívecskét, préselt virágot, vagy valami más, számára fontos dolgot. Adrika az utolsó óráinkra mindig készült. Házi feladatot nem szoktam adni, úgyhogy nem arra... Hatalmas kék karikafülbevalókat rejtett a tolltartójába, és szünetben, amikor a nálam "fényévekkel" szigorúbb tanító nénije már biztos távolságban volt, betette a fülébe. Az első hetekben csak néztem. Ő meg vissza rám. Benne volt a pillantásunkban, hogy igen, mindkettőnk számára fontosak az efféle csecsebecsék. Aztán a harmadik „kékfülevalós” héten, amikor az óriási karikán, már egy másik karika is lógott, Adrika kibökte: "Eszter néni, most én vagyok te... " Hát, hogyne hiányoznának az ilyen pillanatok...? 

És sokat gondolok a többiekre is. A komoly Nonókára, aki mindent tud, a kicsi királylányokra, akik legtöbbször színezni akarnak, és a huncut kisfiúkra is, akik bár mindig mással foglalkoznak, de mégis „képben vannak”. Meg a többi osztályra is. Főleg a „legkomiszabbakra”, a hetedikeseimre. Sokan őket tartják az iskola rémeinek, de én semmi rémségeset nem látok bennük. Becsülöm és értékelem az őszinteségüket, megköszönöm nekik a könnyes beszélgetéseket, azt, hogy beavatnak titkaikba, mesélnek az első szerelmeikről, és el merik mondani a véleményüket...  Nekik is és a nyolcadikosoknak is beígértem a tavaszra egy sárvári kirándulást. Talán majd ősszel...

A fentiekből sejthető, hogy az evangélikus hittanórák Ágfalván nem túl vérengzősek, és nincsenek témazárók, óra előtti körömrágások, hatalmas elvárások. Ahhoz viszont mindig ragaszkodom, hogy az órák imádsággal kezdődjenek és végződjenek. Az óra elején hétről hétre végiggondoljuk, hogy milyen fontos dolog történt velünk az utolsó találkozásunk óta, és ezek közül mi az, amiért hálásak vagyunk. Ilyenkor a gyerekek lelkesen megköszönik az új játékaikat, az elmaradt iskolai órákat, a húsvétra kapott nyuszikát, a születendő kistestvérüket vagy valami egészen mást. Gyakran már az iskola folyosóján azzal várnak, hogy tudják ám, mit fognak az órán megköszönni, vagy miért fognak imádkozni. Aztán ahogy idősödnek, egyre kevesebb dolgot köszönnek meg, mert egyre nehezebben jönnek a szavak... 

Rogate, az imádság vasárnapja van. Ezen az ünnepen nekem először a drága kis lurkók jutnak eszembe az ágfalvi iskolából.  Azok a kis csodák, akinek csak kis százaléka rendelkezik „egyházias” gyökerekkel. Az alsósok nagy része nincs is megkeresztelve, vagy más vallású. Rogate vasárnapján nem csak nagy-nagy szeretettel, hanem tisztelettel is gondolok a kis drágáimra - az őszinteségük, a gyermekségük és a néha igencsak jól leplezett ártatlanságuk miatt. Sokat tanultam tőlük. 

A karantén első hetében az egyik kislány anyukája felhívott, és közölte velem, hogy „hát a gyerekre azért csak ragadt valami a hittanórákon”, mert - képzeljem el -, a lánya otthon imádkozik. „Beszervezte” a testvéreit is, és együtt kérik Istent a betegek gyógyulásáért és a járvány végéért. Bár némi élt felfedeztem az anyuka hangjában, de amit mondott, az simogatta a lelkemet.

Jó lenne mindig olyan őszintén és szívből fohászkodni, ahogy csak a gyerekek tudnak... Jó volna jónak lenni... Vagy ahogyan Ady gyönyörűen írja: „Milyen jó volna jónak lenni. /Buzgóságban sosem lohadni, /Semmit se kérni, el se venni, /Nagy hűséggel mindent szeretni: /Milyen jó volna mindig adni.”

A héten volt két nagyon felkavaró beszélgetésem. Valakivel, akinél most derült ki egy súlyos betegség, és valakivel, aki gyógyulása történetét mesélte el. A friss hírtől sokkolt fiatal nő azt kérte tőlem, hogy imádkozzam, hogy hinni tudjon. Mert az most nem megy. Az ugyanabból a betegségből felgyógyult asszony pedig arról beszélt, hogy mennyire megerősítették hitét a küzdelmek és a harcok.

Az életben mindig megvannak az ok-okozati összefüggések, csak mi nem mindig értjük őket. Vagy csak egy idő múlva „esnek le”.

Az imádságról azt hiszem mindenkinek van valamiféle talasztalata. A beteljesületlen imákról és a beteljesedettekről is. Arról, hogy nem tudjuk, mikor mi fog történni, de az ima az mégis valamiféle szelepe az emberi léleknek, és egy hatalmas ajándéka az Istennek. 
Pál apostol szerint a nyugodt élet egyik titka az imádság„...tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk...”. Igen. A feljebbvalókért is. Másokért is. Ne csak a magunk dolgaiért, hanem könyörögjünk a „feljebbvalókért”, „a királyokért”, az elesettekért, a másik emberért is, „...hogy nyugodt és csendes életet éljünk...” 

Még egy gyönyörű verset szeretnék idézni. Reményik Sándortól, a Valaki értem imádkozott címűt.

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?

Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.

Imádkozzunk egymásért! És ha kérhetem e sorok olvasóit, mondjanak el egy fohászt Zsuzsiért is, akinél kiderült a súlyos betegség! Ez az ő kérése is.
Imádkozzunk! Tudva, hogy nem kell ahhoz űrhajósnak vagy rendkívüli embernek lenni, hogy meglássuk Istent és megérezzük az ő jelenlétét. Ezt majd elmondom „Udibeninek” is, ha visszatérünk az iskolába.

Heinrichs Eszter

Valami hasonló, vagy valami egészen más hangzott volna el Ágfalván és Bánfalván 2020. május 17-én, rogate vasárnapján az I. Tim 2, 1-4 alapján.