Elég? Elég...

„…mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van.“ Fil 4,11b Pénteken korán reggel csörgött a telefonom. Anna, egy kedves ismerősöm volt. A szokásos udvariassági köröket megkerülve szinte beleordított a készülékbe: - “Eszti, ugye ráérsz? Eszti, mondd meg nekem – és itt egy, az evangélikus publicisztikában nyomdafestéket nem tűrő, b betűvel kezdődő, felszólító módú, igekötős ige következik –, van Isten? Válaszolj! Most azonnal, mert megőrülök… És mondta, mondta keservét, amiben volt szó covid-tesztről, elmaradó onkológiai kezelésről, kiszolgáltatottságról, lakáshitelről, pénztelenségről, reménytelenségről, gyerekekről, a megalázottság érzéséről… Szavaiból csak úgy áradt a kétségbeesés. Egyre hangosabb és ingerültebb mondatfoszlányai között újra és újra megkérdezte:

-Eszti, mondd, van Isten? Hol van? Mondd már meg! Az Eszti néhány halk “vant” motyorgott, de nem mert egyházi formulákat, skatulyából előhúzható válaszokat vagy üres közhelyeket puffogtatni. Inkább hallgatta Annát… Hitrelen gyógyírként nem is jutott eszébe más jótanács, minthogy Anna álljon meg sofőrjével a kórház és az otthona közötti egyik falu talponállójában, és dobjon be egy felest…

Mi is ismerjük azt az érzést, amikor egy pillanatra minden összeomlani látszik körülöttünk, amikor fogalmunk sincs, hogyan tovább…

Bánfalván az 1967-es év is ilyen lehetett az evangélikusoknak… Egészen biztosan megfordult Foltin Brúnó lelkésszel is a világ, amikor olvasta a város vezetőinek felszólítását, hogy újítsa fel az egykori templom és iskola épületét, különben elveszik. El is vették. Micsoda krízishelyzet, micsoda törés egy gyülekezet életében, hogy elveszti a templomát, és “semmi pénzből” kell felújítania egy másik épületet, azért, hogy ne válljon hontalanná a gyülekezet…

Sok mindent elveszíthet az ember az életben. Családot, munkahelyet, szeretett embereket, egészséget, lakást, házat…, de a templomot nem szokás elveszíteni. Az ott szokott maradni, ahol van. Oda - ha éveken, évtizedeken át nem is megy felé az ember -, vissza lehet térni. Bánfalván nem ez történt, ezért is olyan fájdalmas még ötvenhárom év után is ez a történet, és ezért gyűlűnk még ma is össze, hogy az öreg templom feszentelésére emlékezzünk.

Persze nem kell templomot elveszíteni, vagy egy onkológiai kezelés közepén lenni ahhoz, hogy összeomoljon az életünk... Elég hozzá egy kis koronavírus, egy meghiúsult találkozás, egy meg nem érkezett e-mail, vagy egy családi bortány is.

Búcsú vasárnapján azt kívánom a bánfalviaknak, a Bánfalvát szeretőknek és minden kedves olvasónak, hogy tanulgassuk Pál apostoltól az elégedettséget! Azt írja az apostol: „…mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van.“

Tanuljuk mi is ezt a nem egyszerű leckét! Tanulgassuk, hogy az elégedettség nem egyenlő a sikerességgel, az egészséggel, a gazdagsággal avagy a gondtalan élettel… Az elégedettség érzése egy ajándék. Ami felülről adatik, áldott pillanatokban. Adassék meg nekünk is, adassék meg Annának is, adassék meg Anna sorstársainak is!

Az elégedett szó az elég kifejezésből eredeztethető. Elég. Pál apostol is nemegyszer használja. “Elég neked az én kegyelmem…”, írja a korintusiaknak. Legyen mértékünkké ezen a vasárnapon nekünk is az „elég“! Elég az, ami van! Elég nekünk ez a templom! Elég az, ami körülvesz… Elég. Aztán, ha a Jóisten megsegít bennünket, akkor az elégből lehet nem csak elégséges, hanem elég sok is, elég jó is, vagy elég szép is… 

Nem egy egyszerű tanulás ám ez, de azért mindig akadnak tanítómesterek az úton. Elsősorban, a rejtőzködő Isten, akit Anna is kétségbeesetten keres. Aztán meg az “Annák” is, akikhez képest mindannyian jól vagyunk. És helyzetek is, amikből mindig tanulhatunk. Azt is, hogy bár nem értjük mindig életünk történéseit, valahol minden titok és kérdés mögött ott áll az Isten…

Van nekem egy Gézám az ágfalvi pszichiátriai otthonban. A vele való találkozás mindig nagy tanulság számomra. Ez a legalább hatvanéves, alacsony, köpcös kis emberke egy roma család ki tudja hányadik gyereke. Talán már ő sem elmékszik rá. Nem volt idilli gyerekkora, korán pénzkersővé vált, utcaseprőként dolgozott a megyeszékhelyen, aztán meg bekerült az otthoba. Először a bánfalvi kolostorba, utána pedig Ágfalvára. Nem egy irigylésre méltó életút, ugye? Mégis, én Gézánál elégedettebb embert még nem láttam. Minden találkozásunkkor fülig érő szájjal közli velem, hogy “olyan jó itt…”, “finom volt az ebéd…”, “jól vagyok…”, “fürödtem”… És a bajsza alatt somolyogva legtöbbször megkérezni: - “Nincs egy százasa?” Aztán, ha még az is akad, Gézával madarat lehet fogatni.

Géza egy elégedett ember. A legelégedettebb, akit ismerek. Ha nagy tudást és gazdagságot nem is kapott az élettől, az elégedettség ajándékát igen. És ezért irigykedhetünk rá, mert nekünk még sok mindent meg kell tanulnunk addig, amíg egy fürdésnek, egy tökfőzeléknek vagy egy százasnak örülni tudunk...

Megajándékozott emberek vagyunk… Hiszen ma ünnepelhetünk, itt lehetünk, szerető emberek vesznek körül minket… És az is itt van velünk, aki az elég ennyi és az elégedettség érzését nekünk adhatja. Itt, a templomkertben is, a nem egészen tele templomban is, a kórházban is, a talponállóban is, a pszichiátriai otthonban is, a monitort bámulva is… 

Heinrichs Eszter

Valami ilyesmi hangzott el Sopronbánfalván, 2020. szeptember 13-án a búcsúi istentiszteleten.