"Foradalom", avagy merjünk nagyot álmodni...

A minap a Fenyő téri iskola folyosóján beszédbe elegyedtem egy számomra nagyon kedves hölggyel, aki az egyik szomszédos gyülekezet presbitere, szíve-lelke, mindenese. Ebben a gyülekezetben - mondjuk ki -, Harkán tegnap lelkészt iktattak. Ezúton is gratulálunk Kadlecsik Zolinak. És ez a kedves presbiter, akivel megörültünk egymásnak az iskolában, elmondta, hogy szerinte az új lelkész kezében van az, hogy a harkai templom ötven év múlva határ menti múzeum lesz-e, vagy gyülekezeti központ. Kicsit érzékenyen érintett ez a mondat, mert a dolgot már vagy ezerszer átgondoltam én is az ágfalvi templom és a saját személyem kapcsán. Úgyhogy eléggé fel is csattantam, és tőlem meglepő határozottsággal közöltem, hogy a gyülekezetek ötvenéves jövőjéért nem tudunk garanciát vállalni...

A beszélgetés a csengőszó miatt itt véget is ért, de azóta is a fejemben kattog, hogy mi mindenért vagyunk vagy nem vagyunk lelkészként felelősek... Ezt most nem akarom hosszú oldalakon át ragozni, de én nem hiszem, hogy ötven évekre garanciát vállalhatunk a munkánkért és azért, hogy legyen élet ezekben a közösségekben... Úgy gondolom, ezért mi mindannyian, akik ennek a közösségnek a tagjai vagyunk,  felelősek felelősséggel tartozunk. Másrészt meg tudom én is, hogy a felelősség tényeg  hatalmas, nem csak az elvégzett munkánk minőségéért, hanem a hatalmas ingatlanjainkért (jaj, jaj...), , a megszólalásainkért, meg még annyi, de annyi mindenért.

A héten ünnepeltük október 23-át, ami szintén eszembe juttatta a hitelesség és a felelősség kérdését. Azt a felelősséget, amelyről Malakiás próféta így ír: Mert a pap ajkai őrzik az Isten ismeretét, és tanítást várnak szájából, hiszen a Seregek URának követe ő! (Mal 2,7)
Én nagyon büszke vagyok azokra a lelkész elődökre, akiknek ajkai őrízték az Isten ismeretét, és Ágfalván, Bánfalván az ötvenhatos nehéz időkben helyt álltak. Nem is akárhogyan. Álljon most itt egy pár éve megjelent írásom néhány bekezdése, amelyben ezeknek a hős lelkészeknek gyerekei mesélik el ötvenhatos emlékeiket. https://www.evangelikus.hu/evangelikus-menekitok-1956

Dr. Foltin Brunó:

Öt és fél éves voltam… ’56 tele ugyanúgy csikorgóan kemény, szélfútta, hófúvásos volt, mint gyermek- és ifjúkoromban a telek általában. Édesapám, Foltin Brunó Sopronbánfalván volt lelkész. A parókia – ahol Lázár nagyszüleimmel, édesapámékkal és négy nővéremmel éltünk kilencen – a falu legutolsó épülete volt Ágfalva felé, Magyarország legnyugatibb határvidékén, egy mindig szeles dombtetőn, a Lomb utcában. A konyha volt a házban a legmelegebb, így mindig az ínycsiklandozó illatokat varázsoló Lázár nagyanyám mellett sertepertéltem, s a szórakozásom az volt, hogy egy stokedlit a konyhaablakhoz tolva, arra feltérdepelve nézelődtem kifelé. A ház körüli szántóföldekre láttam, a kerítésbe ültetett hatalmas nyárfákra; néztem a hajladozásukat, a hulló hópelyhek kavargását. Egy napon árnyakat láttam a hópelyhek között, amint Ágfalva felé mentek, s egyre többet. Már nemcsak a Lomb utcán vonultak, hanem a mellettünk, előttünk lévő földeken is. Fekete, nehéz télikabátokba öltözött férfiak csizmában, füles sapkában, nagy, fekete kendőkbe burkolózott asszonyok, nehezen mozgó gyerekek, öregek tartottak minden hóbuckát, göröngyöt letaposva, Ágfalva, nyugat felé. Volt közöttük ládákkal, lepedőkbe kötött batyukkal púposra rakott lovas kocsi is, mely időnként elakadt a hantokon. Ilyenkor tolták, húzták, s ostorral verték a lovat, hogy menjen tovább. Volt közöttük babakocsi több is, elöl spárgával húzták, hátulról tolták... És mind-mind teli batyukkal, táskákkal... Valódi, szakadatlan népvándorlás volt ez napokon keresztül, végeláthatatlan tömegben, a szántóföldek teljes szélességében. Mintha a mai migránsokat láttam volna. Persze nem igazán tudtam, miről van szó. Édesapám csak annyit mondott: „Mennek nyugatra… De mi nem.” Egy napon megszűnt a népvándorlás, csak a széttaposott, földes, sáros hó látszott a konyhaablakból, s a korábbi zajjal, kiáltozással, zörgéssel szemben néma csönd fogadott. „Lezárták a határt” – mormolta nagyapám. Egy délelőtt óriási csattogás, dübörgés, berregés verte fel a faluvég csendjét. Nagyanyámnak kiesett a fakanál a kezéből, a falak remegtek, én lapítottam az ablaknál. Aztán egy hatalmas vasmonstrum, egy tank jelent meg a látóteremben, ahogy elment a házunk előtt, majd megállt a kertünk végében. Kisvártatva újra elindult, átment az útszéli árkon, be a földünkre, s annak közepében himbálódzva megállt. Párszor túráztatta a motorját, hatalmas füstfelhőket eregetett, majd leállt, csönd lett. Aztán lassan fölemelte a csövét, elfordult a torony, láng lövellt ki, óriási dörrenés, majdnem kiesett az üveg az ablakokból... Fülemet bedugva, sírva meredtem a látványra, mozdulni sem tudtam… Hamarosan fölnyílt a tank teteje, és katonák másztak ki belőle dobtáras géppisztollyal a vállukon. Egyik elindult a parókia felé. Kiabáltam: „Jönnek az oroszok!” Ám a katona csak a kertünk sarkán álló nyárfáig jött, felmászott rá vagy a közepéig, s onnan messzelátóval kémlelt Ágfalva felé. Aztán lemászott, visszament a tankhoz, és beszállt a többiekkel együtt. A monstrum megfordult, és fülsiketítő dübörgéssel, füstfelhők között elindult Ágfalva irányába. Lassan, halkuló hanggal ködbe veszett, s a szél kavarta hó lassan, jótékony vastagon belepte a népvándorlás és a tank széttiport, sáros nyomait…

Rác Miklósné Foltin Márta: 

Október 23-án nagyszüleim szobájában a kilenctagú család együtt hallgatta a rádiót. A felnőttek reménységgel és aggodalommal, mi, gyermekek ijedten. Idővel megindult a vándorlás. A papi lak előtt, a Lomb utcában kisebb-nagyobb csoportok mentek nyugat felé, némán, sietve, pakkokkal. Egy babakocsi képe nagyon megrázott: tele volt párnákkal, holmikkal, a gyerekek már nagyobbacskák voltak, gyalogoltak. Később megritkult a vonulók sora. Szinte lopakodva, esti szürkületkor menekültek az emberek. Amikor leesett a hó, az ablakból mindig kisebb pálcikáknak látszottak, míg el nem tűntek. Sokáig nem volt tanítás az iskolában. Amikor végre mehettünk, az osztálynak körülbelül az egyharmada hiányzott. Borzasztó volt a tudat, hogy sohasem láthatjuk őket ezután. Emlékszem, édesapám a ház elején lévő irodában volt naphosszat. Gyakran becsengettek, ő próbált segíteni. Őt is sokan biztatták indulásra, a kitelepített magyarbólyi gyülekezet is hívta családostul Németországba. Ő azonban azt mondta: „Itt a hazám és a gyülekezetem, itt a helyem.” Megértette azokat, akik elindultak, de mindenkinek örült, aki maradt.

Joóbné Foltin Enikő:

A szomorú hír, hogy leverték a forradalmat, a rádión keresztül hamarosan eljutott hozzánk is. A határt lezárták, őrizték a környéket. Már csak esténként és éjjel próbálták meg az emberek a határátlépést. Voltak olyan kiskatonák is, akik szemet hunytak, engedték a menekülteket. A bánfalviak közül többen még visszatértek Ausztriából, hogy minél több holmijukat kivigyék. Megbeszélték egy-egy határőrrel, mikor lesz ismét ott, és az engedte őket vissza Magyarországra, majd újból át a határon. Volt olyan bánfalvi is, aki hazajött Ausztriából disznót vágni. Aztán meg többször is megtette a kockázatos utat, hogy a „disznóságokat” kivihesse. Ez nem volt egyedi eset. Egy este sötétedéskor csöngettek a parókia ajtaján. Édesapánk nyitott ajtót, és két fiatalemberrel tért vissza a konyhába. Egyetemisták voltak. Budapestről bujkálva, éjszakánként, többnapi gyaloglás után jutottak el hozzánk. Egy budapesti lelkésztől kapták meg a címünket. Mindketten fontos szerepet töltöttek be a forradalomban, a kivégzendők listájára kerültek. Mivel hideg, ködös, esős idő volt, mindketten megfáztak. Zsebkendőiket mosták, szárítkoztak, melegedtek a kályhánál. Alig ettek valamit, gyógyszert kaptak. Édesapával beszélgettek arról, hogyan juthatnának a határ túloldalára. Édesapa még aznap este átment a szőlőhegyen és a gesztenyéseken keresztül Ágfalvára Weltler Ödön lelkész úrhoz. Kidolgozott tervvel tért vissza… Másnap délután elvezette az egyetemistákat a hátsó dűlőúton Ágfalvára, Weltlerékhez. Onnan ők határozott lépésekkel elindultak a megbeszélés szerinti utcába. A kijelölt időpontban kinyílt egy kiskapu, s puttonnyal a hátán kilépett a néni, hogy fát gyűjteni menjen. A két fiatalember őt követve tudta már az irányt Ausztria felé. Nagyapánk feszülten figyelte ezután a menekültek üzenetét. Néhány nap múlva meg is hallotta a megbeszélt üzenetet, így értesültünk, hogy átjutottak a határon. A nevüket azonban nem tudtuk meg soha…

Ács Ferencné Foltin Judit:

A szülők igyekeztek nem bevonni bennünket a körülöttünk zajló eseményekbe, de éreztük a feszültséget. A paplak melletti földeken keresztül, mint a háborús filmekben, gyalogoltak az emberek batyukkal, állatokkal, taligán a motyójukkal. Amikor aztán egy kis idő múlva az orosz katonák vonultak az ágfalvi úton tankokkal és teherautókkal, a mi kerítésünkre másztak fel az emberek, hogy lássák, mi történik. Egypár napig a férfiak felváltva őrködtek, hogy váratlan dolog ne történjen. Arra is emlékszem, hogy édesapám a gyerek-istentisztelet után mindenkit egyenként hazakísért…

Szokolayné dr. Weltler Maya: 

„Foradalom.” Nem elírás, nem sajtóhiba. Ágfalván 1956 őszén így – szigorúan rövid r-rel – ejtették a váratlanul aktuálissá vált szót. Ezt a hangzást őrizte meg auditív emlékezetem. A korrekt változatot november első napjaitól hallhattuk gyakorta a rádióban. A két variáns közt elmondhatatlan tartalmi különbség feszült. A híradások egyfolytában a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány „nagyszerű” tevékenységéről szóltak. A rádióbemondók még külön hangsúly is adtak az „rr” betűknek, „forrrradalminak” hangzott. Félelmet, rettegést, szorongást sejtetett. Nos, a „foradalom” napjaiban egész nap szólt – már akkor is muzeális – Remington rádiónk. Az első időkben bizakodó hangulat uralkodott. Egy évvel korábban Ausztriában megtörtént a csoda, kivonultak az orosz csapatok. Reméltük, nálunk sem marad el. Nyugati segítségről, ENSZ-csapatokról beszéltek a felnőttek. Nem emlékszem, hogy Ágfalván bármilyen politikai megmozdulás, akció lett volna. A vasúti közlekedés szünetelt. A Sopronból ingázó pedagógusok nélkül tanítás sem volt. A vasfüggöny viszont átjárható lett. Egyre többször hallottuk, hogy egyesek, sőt egész családok „kimentek”. Persze, igazi politikai menekült nem volt a falubeliek között. Sokan azért keltek útra, mert 1946-ban kitelepített rokonaik már viszonylagos jólétben éltek Nyugat-Németországban, az itthon maradottaknak pedig tíz évig esélyük sem volt, hogy akár a legközelebbi hozzátartozójuk temetésére kijuthassanak a kapitalizmusba. Vonzó volt „az ígéret földje” az évtizedes bezártság után… Bevallom, nálunk a családban is felmerült a kérdés: menjünk vagy maradjunk. Nagyapám, hajdani evangélikus kántortanító, kategorikusan kijelentette, hogy marad. „Itt élned, halnod kell!” – intette a nyughatatlanokat. Voltak vélemények pro és kontra, végül édesapám tudomásunkra hozta, hogy azonnal indulunk mi is, mihelyt az utolsó evangélikus elhagyta Ágfalvát. A forradalom első vasárnapján a lépesfalviak (Loipersbach, Ausztria) meghívták Ágfalva képviselőit egy kis találkozóra. A délutáni istentisztelet után elindult a küldöttség, köztük édesapám és János testvérem, természetesen az apostolok lován. A határhoz közeli vendéglőben szívélyesen fogadták őket, apró ajándékokat kaptak. Édesapámnak megsúgták, ha menni akarna, küldenek egy vasúti kocsit, vihetjük minden ingóságunkat, és azonnal elfoglalhatja az egyik közeli parókiát. A határ lezárása után veszélyes korszak következett. Elkezdődött a megtorlás. Akinek oka volt rá – és még tehette –, menekült. A határ menti faluban sok üldözött biztos menedéknek remélte a templom mellett álló paplakot. Volt olyan is, aki ezekkel a szavakkal zörgetett: „Tiszteletes úr, segítsen, ha elkapnak a kommunisták, felakasztanak.” Nem lehetett nem segíteni. Kati néni a falu szélén lakott, az utolsó házban. Tüneményes teremtés volt. Talpraesett, szorgalmas, áldozatkész, kedves, vidám és bátor, mint egy oroszlán. Kati nénit mindenki szerette. Mellette egy ávós lakott, ő még azzal is jóban volt. A néni vállalta, hogy az éjszaka leple alatt minden ellenszolgáltatás nélkül átsegíti a határon bajba jutott honfitársainkat. A „vendégek” rendszerint a parókia padlásszobájában töltötték a napot…, aztán késő este Kati néni vezetésével elindultak. A sikeres „kirándulás” után Kati néni bejött a faluba, és egy kavicsot dobott házunk templom felőli ablakára, ahol édesapám szorongva, imádkozva virrasztott a koppanásig… A menekültek zömének még a nevét sem tudtuk. Az utolsó akció hátborzongató fordulattal zárult. A határőrök elkapták a vezetőt védenceivel együtt. Kati néni tört magyarságával azt mondta, hogy a fiatal pár adja oda minden értékét a határőröknek. Cserébe azok hagyják futni őket, ő maga pedig vállalja a következményeket, bekísérhetik a „negyvennyolcasba”. (Így hívták a határőrség központját a soproni Táncsics utca 48. szám alatt.) Így is történt. Kati néni engedelmesen követte a határ éber őrét, majd a laktanya előtti sarkon megszólalt: „Montani fogok a kapitán, magának van gyűrű, óra, pénz!” A „hatósági személy” ráeszmélt, hogy bajban van. Nem tehetett mást, néhány illetlen kifejezés kíséretében szabadon engedte Kati nénit. Reggel volt, mire a hosszú és veszedelmes gyalogtúra véget ért. A kavics persze mindezek miatt nem koppanhatott a szokott időben a parókia ablakán. Édesapám az életének egyik leghoszszabb éjszakáját virrasztotta át… A várható következmények katasztrófát sejtettek. De az álmatlanul töltött éjszaka után Kati néni mosolyogva megérkezett nem sokkal reggel kilenc előtt. „To bin i’!” – mondta. („Da bin ich”, azaz „itt vagyok”.) Aztán beszámolt a történtekről. Apámmal teljes egyetértésben elhatározták, hogy ez volt az utolsó ilyen „akció”. Családunkban a titkos segítők, rendíthetetlen reménykedők, hazájukhoz ragaszkodók vagy éppen világot látni vágyók között egyetlen hétköznapi realista akadt: az események idejére Ágfalván rekedt anyai nagyanyánk. Két világháborút vészelt át, Tanácsköztársasággal és Trianonnal, hadikölcsönnel és inflációval súlyosbítva. Ismerte a „nehéz időket”. Tudván tudta, hogy ilyenkor kemény valuta vagy esetleg kellő mennyiségű nemesfém lehet a túlélés (majdnem) biztos záloga. 1944–45-ben pedig úgy tapasztalta, hogy a tömény szeszes italok is jó szolgálatot tesznek a történelem viharai közepette. A parókia melletti gyümölcsöskertben éppen érett a szilva. Nagymama munkára fogta az iskolai kényszerszünetet élvező unokáit: felszedtünk minden szem szilvát. Pálinka készült belőle, jelentős mennyiségű nemes ital került a demizsonokba. Istennek hála, nem háborús fizetőeszköz lett belőle. Békés célra használtuk, és nagy becsben tartottuk. Szokás volt az októberi évfordulón titokban egy-egy pohárka „ötvenhatossal” koccintani. Az első nem titkos ünneplés különös zamattal gazdagította az akkor már krisztusi korú és erősen fogyatkozó nedűt. Az ötvenedik évfordulót még megérte, de már nem élte túl… Sokáig őriztem egy házilag felcímkézett, arasznyi üres üveget. Valaha „ötvenhatos” volt benne, a férjem kapta, amikor a családba került.

Mert a pap ajkai őrzik az Isten ismeretét, és tanítást várnak szájából, hiszen a Seregek URának követe ő!

Kedves Ágfalviak és Bánfalviak! Kedves ötvenhatot átéltek! Kedves ötvenhatra emlékezők! Kedves gyülekezetükért és a keresztyénségért aggódók! A jövő nem csak a mi kezünkben van, még ha néha azt is gondoljuk... Mi itt mindannyian papok vagyunk - az egyetemes papság elve alapján. A pap és a papok ajkai pedig őrzik Isten ismeretét... Őrizték 56-ban és őrizték a mainál ínséges időkben is. Nekünk is adott a feladat: őrizzük Isten ismeretét... És adjuk tovább. És ha ezt hitelesen tesszük, és ha a Jóisten is úgy akarja, akkor sem Ágfalván, sem Harkán, sem Bánfalván nem lesz határ menti múzeum ötven év múlva a templomban... 

Ahogy ötvenhatban mertek nagyot álmodni az emberek, merjünk mi is... Még a templomainkról is... Még önmagunkról is...

(Elhangzott Ágfalván és Bánfalván 2020. október 25-én Mal 2,7 alapján - kicsit másként, kicsit rövidebben...)

Heinrichs Eszter