Közel van... - Vasárnapi tűnődések II./7.

A héten elajándékoztam valakinek egy lila kendőmet. Nem azért írom le, mert "nagylelkűségemet" szeretném fitogtatni - hiszen így is jóval több sálam, kiskendőm, nagykendőm, keszkenőm és különböző izé-bizém van, mint amire szükségem lenne -, hanem azért, mert én ezt a kendőt már több mint harminc éve őrízgettem. Nem emlékszem rá, hogy valaha is lett volna a nyakamban, mert sem a színe, sem a mérete, sem az anyaga nem tetszett, mégis túlélt számtalan költözést és selejtezést. Ez a sál azért maradhatott három évtizeden át az ilyen-olyan fiókjaimban, mert a Franciaországban élő rokonok hozták. Vagy anyukámnak, vagy a nagymamámnak, mégis valahogy hozzám került. És jött velem mindenhová. Pestre, Berlinbe és Ágfalvára is. Szépen „elvolt” a többi sál között. A héten gondolkodtam el azon, hogy ez a kendőcske minden bizonnyal azért maradt velem ilyen hosszú ideig, mert csupa szép emléket juttatott eszembe. Azokból az időkből, amikor gyerekként újra és újra arra vártam, hogy meglátogassanak bennünket a francia rokonok. Hiszen, amikor itthon voltak, mindig összejött a nagy család. És ilyenkor mindenki mosolygott, mindenki ráért. Olyan volt, mintha karácsony lett volna... Fogadásukra előkerültek a legszebb asztalterítők és a féltve őrzött terítékek is, és még a rántott hús, a meggyes rétes, sőt Annus néni felülmúlhatatlan málnaszörpje is egy csipetnyivel jobb volt, mint máskor. Mikor megjöttek, mindenki a legszebb arcát mutatta. Nem hinném, hogy „megjátszásiból”, hisz tele van a családom ma is „jó arcokkal”...

Úgy emlékszem vissza, hogy ilyenkor mindenki igyekezett, mosolygott, sütött-főzött, sürgött-forgott és időt áldozott ezekre a találkozókra. Pedig a salátán élő francia rokonaink nem vártak el hatalmas traktát. Meg valószínű pár nap után idegesítette is őket, hogy nem volt semmi nyugtuk a túlgondoskodó, túlszerető rokonságtól. Mégis jöttek rendszeresen. És sosem feledkeztek meg rólunk, gyerekekről sem. Mindig volt a csomagjukban olyan finom és elegánsan csomagolt csoki, amilyent mi akkoriban még hírből sem ismertünk, meg párizsi parfüm, meg drága szappan, meg színes keszkenők is, melyhez hasonlót annak idején Sárváron még a „maszek soron” sem árultak. No, de vissza a rokonaimra... Én azt gondolom, hogy azért voltak is annyira felemelőek, feszültségmetesek és vidámak ezek a találkozók – Hegyfalun, Sárváron és Szombathelyen -, mert a távol lévő családtagokat valahogy mindig könnyebb szeretni. Velük nincs surlódás, mosolyszünet vagy konfliktus, mert mire lenne, huss..., már haza is mentek.

A mai igében arról olvashatunk, hogy Isten nem ilyen tetszetősnek tűnő „távoli rokonságot” akar ápolni velünk, ahol – tengerek és hatalmas távolságok választanak el tőle minket, -, hanem közeli kapcsolataban, „igencsak közeli rokonságban” szeretne velünk lenni...

Mózes ötödik könyvében arról olvashatunk, hogy az Isten egy olyan parancsolatot ad, ami nem teljesíthetetlen és nem távoli, hanem nagyon is közeli, nagyon is ránk vonatkozó és nagyon is aktuális. Ezt olvassuk:

Az „a parancsolat, amelyet én ma megparancsolok neked, nem megfoghatatlan számodra, és nincs távol tőled. Nem a mennyben van, hogy azt kellene mondanod: Ki megy fel a mennybe, hogy lehozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Nem is a tengeren túl van, hogy azt kellene mondanod: Kicsoda kel át a tengeren, hogy elhozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Sőt inkább nagyon közel van hozzád az ige, a szádban és a szívedben van, teljesítsd hát azt!”

Ahhoz, hogy szeressük Istent, nem kell megfoghatatlan és távoli dolgokat művelnünk... Nem kell felmennünk hozzá a mennybe, nem kell átkelni hozzá tengereken... Persze, lehet, hogy jobban éreznénk magunkat, ha így lenne, hiszen akkor tudnánk hivatkozni arra, hogy ez teljesíthetetlen és emberfeletti kérés. Az Isten azonban azt ígéri, hogy az ő igéje és mindaz, amit mond és elvár, „közel van hozzád”, a „szádban és a szívedben” van.

Szeressük ezt a közelséget! Szeressük és örüljünk neki, hogy az Isten nem csak az ünnepi órákban, nem csak a szenteste varázsában és a sátoros ünnepeken akar mondani és üzenni valamit, hanem máskor is „közel van”. A „nemszeretem” napokon, a csúszós és girbegurba utakon, félelmeink és gondjaink közt is.

Babits Mihálynak van egy gyönyörű verse, a Húnyt szemmel című, ami a lila kendőmet, gyerekkorom gyönyörű „francia rokonos pillanatait”, csodaváró énemet, no meg persze Mózes ötödik könyvének idézett sorait is eszembe juttatja. Talán Önök is/Ti is tudnak/tudtok azonosulni a költő szavaival:

Húnyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd, ki unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.”

Hímezzük tovább mi is “fázó lelkünkre a gyöngyös takarókat”, a lila kendőket, az álmokat és az emlékeket, álljunk neki csodákra várva “húnyt szemmel is bérceket futni”, hiszen az az Isten, aki már oly sok mindent nekünk ajándékozott - hiszem, hogy – továbbra is közel akar hozzánk lenni. Terveinkben, álmainkban és “csodavárásunkban” is… Elő hát a lila kendőkkel, a szép emlékekkel, a reménységekkel és az álmokkal…

Heinrichs Eszter

Valami hasonló, vagy valami teljesen más hangzott volna el Ágfalván és Sopronbánfalván 2021. január 17-én, 5Móz 30,11-15 alapján, ha nincs a vírus…