Élő kövek egyháza - Vasárnapi tűnődések II./9.

A minap az egyik híradásban felfigyeltem arra a fél mondatra, ami azt taglalta, hogy a koronavírus okozta változások miatt a jövőkutatók elemzéseire támaszkodnak a gazdasági szakemberek... Jövőkutató. Ez a számomra újra felfedezett és magávalragadó kifejezés egy szakmát takar. Gyorsan gondolkodóba is estem azon, hogy ha arra adnám a fejem, hogy megint iskolapadba üljek, akkor ezt a társadalomtudományt szívesen művelném. Jövőkutató... Milyen jó lenne előre tudni dolgokat... Bár gondolataimat próbáltam szigorúan a munkámmal kapcsolatos dolgokra terelgetni, még így is banálisabbnál banálisabb ötletek jutottak eszembe. 

Hamarosan a tettek mezejére léptem, és néhány kattintás után megtudtam, hogy a közgáz egyetemen tanítják ezt a diszciplínát. Még külön jövőkutató tanszékük is van... Persze az egyetem nevének tudatában már nem láttam annyira rózsásnak a jövőkutató karrieremet, de tovább keresgéltem, és amikor láttam, hogy a jövőkutatók matematikai-statisztikai módszerek segítségével tesznek különbséget „a lehetséges, a valószínű, az elfogadható és a kívánatos jövőváltozatok között”, akkor úgy döntöttem, hogy ez mégsem annyira nekem való tudományág. 

Talán jobb is, ha kimaradok jövőkutatás tudományos világából, és nem csak azért, mert a matematikai-statisztikai módszerekbe beletörne a bicskám, hanem azért is, mert keresztény emberként nem annyira a kiszámítható jövőben, hanem sokkal inkább abban hiszek, hogy életünk Isten kezében van. Persze van szabad akaratunk, meg felelősségünk, meg ezer más dolog, amit tőlünk függ, de hiszem, hogy az élet nagy dolgai felől az Úristen dönt. És ez így együtt a mi életreszóló harcunk alapja, úgy Ádám és Éva óta... 

Bár legtöbbször szeretnénk tudni, mit hoz a jövő, van abban valami megnyugtató, hogy az élet nagy kérdéseire nem nekünk kell megadnunk a válaszokat. Még azoknak a szerencséseknek sem, akiknek jövőkutató diploma lapul a zsebében.

Ma próbáljuk meg egy kicsit annak (is) örülni, hogy nem vagyunk abban a pozícióban, hogy nekünk kellene meghatároznunk az oltási sorrendet, vagy megoldanunk az oktatásügy, az egészségügy, a szociális szféra, a vendéglátóipar vagy éppen a turizmusra épülő tevékenységek globális problémáit és jövőjét... 

Akik ezeket a sorokat olvassák, azok viszont jó, ha felteszik maguknak azt a kérdést, hogy hogyan tovább az egyházi élettel? Jó lenne közösen gondolkodni arról, hogy megnyissuk-e a nyolc padsornyi bánfalvi templomot, vagy pár főnek tartsunk-e istentiszteletet a hatalmas, de nagyon-nagyon hideg ágfalvi templomban, vagy több értelme van-e továbbra is 70-80 igehirdetést hétről hétre szétosztani Ágfalvától Bánfalván át Görbehalomig...? 

Az aktuális problémákon túl legnagyobb kérdésem mégis az, hogy mi lesz a vírus után az egyházi élettel? Visszaülnek-e az emberek a templompadokba? Hiányzik-e nekik a vasárnapi alkalom, avagy legyintenek, hogy eddig is jól megvoltak nélküle... Hogyan lehet a gyerekeket  és a fiatalokat újra becsalogatni a gyülekezetbe? Milyen közösségi élményben van részük a képenyő előtt gubbasztó, online oktatásban részt vevő konfirmandusoknak? Lesz-e konfirmáció? Mi lesz a határ menti kapcsolatokkal? Meg ugye a mocskos anyagiak kérdése is..., amit már nem is akarok ezen a „felületen” boncolgatni... 

Az evangélikus egyházban minden vasárnapra elő van írva az igehirdetés alapjául szolgáló ige. Mára egy felszólítás 1Pt 2,1-5-ből: „Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre; mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr. Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek, amely azonban Isten előtt „kiválasztott és drága; ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.”
Ezt az igét általában templomszentelési ünnepekre, azaz a búcsúi alkalmakra szoktuk Ágfalván és Bánfalván "önkényesen" - választani. Ilyenkor az eléggé rozoga állagú templomok szószékein arra szoktam hivatkozni, hogy bár nem vagyok büszke templomaink és azok falai állapotára, de mégiscsak itt van egy szerethető – élő kövekből felépülő – közösség, ami fontosabb, mint a bánfalvi szürke tűzfal vagy az ágfalvi templomban magát igencsak jól érző zöld penész...

Nem vagyok jövőkutató, meg ha az lennék sem tudnám, mi lesz hetek vagy hónapok múlva, de van bennem némi félsz a szerethető – élő kövekből – felépülő közösségeink végett. Meg persze a falak miatt is, de ez az érzés most már nem nyugtalanít annyira, mint eddig. (Majd egyszer elmesélem, miért...)

Élő kövek. Az egyház élő kövekből épül fel. A Jézus Krisztushoz tartozás gyümölcse, hogy az istenhívők „egymás mellé rendelődnek”. És csodálatos módon a padsorokban megfér egymás mellett idős és fiatal, gazdag és szegény, képzett és képzetlen, „új beköltöző” és „őslakos”, takarítónő és professzor...  Ez az, ami engem még sok-sok év után is elvarázsol az egyházban, ami - tegyük hozzá - lehet, hogy sokszor emberi, és éppen ezért nem a legszebb arcát mutatja... Az egyházat azonban az élő kövek sokfélesége, a közösségek színessége és ennek elfogadása (is) varázsolja szerethetővé. 

Remélem, hogy a jövő egyháza is megőrzi színességét és sokféleségét! És bár nem vagyok sem jövőkutató, sem jós, sem matematikai statisztikában jártas, de ha „a lehetséges, a valószínű, az elfogadható és a kívánatos jövőváltozatok között” kell vizionálni, akkor optimista vagyok. Hiszen az élet nagy dolgai felől az Úristen dönt. És ha úgy tetszik neki, akkor az élő kövek „egymás mellé rendelődnek”, sokasodnak, Jézushoz, mint sarokkőhöz kapcsolódnak, és lelki házzá épülnek.

És Isten talán nem csak a gyülekezeteit tartja meg, hanem annak tagjait is. Azokat is, akik – hozzánk hasonlóan -  nem mindig szerethetőek, igencsak emberiek és nagyon-nagyon esendőek.

Legyen így! Ámen.

Heinrichs Eszter

Valami ilyesmi, vagy valami teljesen más hangzott volna el Ágfalván és Soprobánfalván, 2021. januárjának utolsó napján.