Simaházán innen és túl - Vasárnapi tűnődések III./2.

Sárvár és Sopron között, a 84-es úton – Simaság után – van egy aprócska leágazás. Egy göröngyös út, ami – jó egy kilométer után - fás ligetbe torkollik. Ilyenkor, tavasz kezdetén, mikor a fák ágait még nem rejtik lombok, a műútról is jól kivehető egy fák között megbúvó harangláb. Ez az egyetlen megmaradt épület az egykori falucskából, Simaházából, ami fénykorában is csak 8-10 házikóból állt. Simaházáról 1974-ben elköltözött az utolsó lakó is. A házakat vagy lebontották, vagy maguktól összedőltek. Ma csak néhány kővel kirakott árokszegély és a magányosan álldogáló evangélikus harangláb jelzi, hogy itt egykoron élet volt.

A harang 1974-óta nem hív a közeli települések istentiszteleteire, nem siratja a halottakat, nem örül a menyegzőknek, nem jelzi a tűzvészt, nem jelez már semmit... 

Elnéptelenedő falvak, kiürült templomok... Simaháza csak egy a sok közül. Simaháza mégis a „miénk”, hiszen közel van, hiszen még sokan élnek az egykori lakók közül, meg hát ez is egy evangélikus falucska volt, egy mára már szinte feledésbe merült épített örökséggel, a haranglábbal...

Köszönöm a művész és művészbarát ismerőseimnek, hogy felhívták erre a helyre a figyelmemet. Kétszer jártam ott. Mindkét alkalom nagy élmény volt. Lehet, hogy túl élénk a fantáziám, de engem nagyon megérintett a hely. A csöndje... A története... A színei... Olyan volt ott lenni, mintha egy Grimm-mesébe csöppentem volna, ahol a tornyot még nem futották be a vadrózsák...

Talán a magára hagyott szakrális tér tette, de ez a „hol volt, hol nem volt” kicsi falu, oly békésnek, marasztalónak és csendesnek tűnt, mint egy kellemesen hűvös templom a nyári melegben. 

Menjenek el Önök is ebbe a „mesefaluba”, és figyeljenek, hallják-e ezt a különös csendet, érzik-e a varázst és a vendégmarasztaló békességet... Vagy, ha a „nyolcvannégyesen” száguldoznak, legalább intsenek egyet annak a magányosan álldogáló tornyocskának...

Legtöbben szeretjük a templomok csendjét...
Én azonban szeretem azt is, amikor a templomok tele vannak élettel, emberekkel, fiatalokkal, idősekkel, mosolygó és huncut gyerekekkel. Ez azok közé az élmények közé tartozik, amit igazán hiányolok most ebben a „víruslepte” időszakban. 

János evangéliumában egy tele templomról olvasunk. A jeruzsálemi templomról, ahol óriási hang- és zűrzavar volt, mikor Jézus belépett. A templom telis-tele volt a mai ember számára furcsa dolgokkal. Állatokkal, juhokkal, marhákkal, galambokkal, no meg pénzváltókkal. Jézus nem sokat tétovázott, ostort ragadott. És ez a szelíd ember kiabálni kezdett, csapkodott, és kiűzte az árusokat - vagy ahogyan a Biblia írja - a kufárokat a templomból. Félreértenénk Jézust, ha azt gondolnánk, hogy egyszerűen csak máshova küldte a kalmárokat és a pénzváltókat. Jézus nem azt akarta, hogy odakint folytassák az árusítást, mert odabent nem illik ilyesmit tenni. Nem, Jézus abban a pillanatban, mikor ostort ragadott, és kiabálni kezdett, szakított valamivel. Szakított az addigi zsidó áldozati hagyományokkal, szakított bizonyos elvárokkal, és közben átszakított korlátokat és kereteket... A „templomtisztítás” során megváltoztak a hangsúlyok. Az évszázadokon át oly fontos jeruzsálemi templom jelentősége helyett, ott és abban a pillanatban Jézus személye került a középpontba. Hogy ezt megértették-e akkor? Nem. Jézus ezen szavai csak húsvét után nyertek értelmet: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem (...) testének templomáról beszélt.”
Mi értjük ezeket a szavakat? Talán mi sem, talán ma sem... Hisszük, hogy fontosak? Talán igen. Reménység szerint hisszük Jézus feltámadását, és azt is, hogy Jézus azért ragad néha napján ostort, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek... 

A jeruzsálemi templomban Jézus nem vonta be a tanítványokat a „rendcsinálásba”. Nem olvasunk arról, hogy ott sürögtek-forogtak és segédkeztek volna. Én azt hiszem, hogy inkább elgondolkodtak... Hiszen volt min... Gondolkodjunk mi is! Például arról, hogy mi az, amit ma, 2021 márciusában Jézus kisöpörne a templomainkból, netán az életünkből...

Nekünk is van, vagy éppen lenne min töprengenünk...  Az elnéptelendő falvakon, a kiürült vagy kiürülőben lévő templomokon, a mindennapjainkon, az ünnepvárásunkon. Azon is, hogy ma miért ragadna Jézus ostort, és így húsvét előtt két héttel főleg azon, hogy milyen reménységet ad nekünk az az üzenet, hogy Jézus három nap alatt is képes egy templomot újjáépíteni... Nem is akármilyen templomot, hanem „saját testének templomát”... 

Gyakran álmodozunk arról, hogy – ha nem is három nap alatt -, de megújulnak templomaink és egyházi épületeink. Jézus ennél sokkal többet ígér. Ő „a saját testének templomát” újította meg három nap alatt azzal, hogy feltámadt - reménységet és óriási örömhírt hozva a világba. A kufároknak, a templomszolgáknak, az akkori tanítványoknak, a mai tanítványoknak, a beteg embereknek, az aggódóknak, a kiürült templomokon és falvakon sajnálkozóknak, mindannyiunknak. Ez a reménység legyen és maradjon velünk ebben a furcsa szép húsvétvárásban Soprontól – Simaházán át – Sárvárig, mindenütt, ahol a 84-es út kering, és még azon túl is, messze, messze... Ámen.

Heinrichs Eszter

Valami hasonló, vagy valami teljesen más hangzott volna el Jn 2,13-22 alapján - Ágfalván és Sopronbánfalván 2021. március 21-én, judica, azaz böjt 5. vasárnapján.