Ne félj...! - Vasárnapi tűnődések III./4.

Alapige: 

Én, János, Jézusban testvéretek, és társatok a szorongattatásban, az uralomban és a béketűrésben, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéjéért és Jézus tanúbizonyságáért. A Lélekben elragadtatásba estem az Úr napján, és hátam mögött olyan nagy hangot hallottam, mint a harsonáé, amely így szólt: »Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak: Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatírába, Szárdeszbe, Filadelfiába és Laodíceába!« Megfordultam, hogy lássam a hangot, amely velem beszélt; és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a hét arany gyertyatartó között az Emberfiához hasonlót, bokáig érő ruhába öltözve, és a mellén arany övvel körülövezve. A feje és a haja fehér volt, mint a fehér gyapjú, és mint a hó, és a szeme olyan, mint a tűz lángja. Lába hasonló volt a kemencében izzó sárgarézhez, és a hangja, mint a nagy vizek zúgása. Jobbjában hét csillagot tartott, és a szájából kétélű kard állt ki. Az arca olyan volt, mint a teljes fényében ragyogó nap. Amikor megláttam őt, a lába elé hullottam, mint egy halott. A jobbját rámtette, és azt mondta: »Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó, az élő, bár halott voltam; de íme élek örökkön-örökké; nálam vannak a halál és az alvilág kulcsai.

Időpont: 
vasárnap, 2021, április 4 - 20:30

Az utóbbi hetekben többen szegezték nekem ezt a kérdést: - Sok temetésed van? - Igen, sok...
Bár azt nem szokták megkérdezni, hogyan élem meg a temetéseket, leírom. Több száz szertartás után is csak azt tudom mondani, hogy mindegyik megrázó élmény. Azt hittem, idővel hozzá lehet szokni a fájdalomhoz, a könnyekhez, a lapátolás hangjához, „a hupogáshoz”... De nem... 

A múltkoriban Ágfalván volt egy temetés. Az elhunyt borzalmasan nehéz és szomorú élettörténetének vázlatát a kezemben tartva, eléggé elérzékenyültem, nehezen jöttek a szavak. Amik meg jöttek, azokat alig lehetett hallani, mert nem volt mikrofon, meg a szél is nagyon fújt. És volt még egy zavaró tényező. A sír mellett lévő fán egy rigó hangosan trillázni kezdett. Olyan volt, mintha direkt akart volna idegesíteni. Sikerült is neki... 

Aztán még ott a temetés alatt, a nyitott sírt bámulva azon gondolkodtam, hogy ez a kis állat valamit jobban csinál nálam. Amíg én a halállal kapcsolatban próbálkozom szép és kerek mondatokat formálni, addig ez a kicsike rigó – bármennyire is idegesítően teszi - az életről trillázik. Arról, hogy itt a tavasz. Arról, hogy ez az évszak mindig, mindig tele van reménységgel! Arról, hogy az élet ajándék...

Aztán mikor már nem voltam annyira mérges a hangoskodó állatkára, a trillájából még a húsvéti örömhírt is hallani véltem. Azt, hogy a sír felett éneklő feketerigóhoz hasonlóan, a húsvéti reménység is beleszól, sőt belezeng a megváltoztathatatlannak tűnő dolgokba. Beleszól a hitetlenségünkbe és a tehetetlenségünkbe, beleszól, beletrillázik az élet és a halál dolgaiba.... 

A húsvéti örömhír ma is, ezen a furcsa, szép ünnepen is túl akarja harsogni a szomorúságunkat, az apátiánkat, a „víruslepte” mindennapok érzéseit...

Tavaly azt hittük, hogy egy év múlva már túl leszünk ezen a „járványosdin”, és egy furcsa emlékké zsugorodik az első hullám meg a karantén. Aztán nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztük. Elvesztettünk embereket, bezárkóztunk, sőt még a templomokat is bezártuk. Bizonytalanná vált körülöttünk minden, félelem telepedett a világra. Borzalmas számokról és élethelyzetekről hallunk. Aggódunk szeretteinkért. Nagyok a veszteségeink. És úgy tűnik, egy időre elveszítettük a szabadságunk egy darabkáját is. 

Milyen jó, hogy amikor csupa rossz hírrel szembesülünk, amikor minden olyan szomorúnak és reménytelennek tűnik, akkor itt van húsvét! Méghozzá a legnagyobb jó hírrel, ami csak létezik. Azzal az örömhírrel, hogy a sírok fedele felnyílhat, és a kövek - bármennyire is nehezek és jól illeszkednek - elgördülhetnek a helyükről... Még a mi félelmeink és reménytelennek tűnő élethelyzeteink elől is...

Húsvét örömhíre ezt üzeni: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

Ennél nagyobb ígéret és reménység nem is létezik. Nincs annál jobb hír, hogy Jézus Krisztus megáll a nyitott sírnál, a jeruzsálemi, az ágfalvi, a soproni, a brennbergi, a közeli és távoli síroknál, és ezt mondja: „halott voltam, de íme élek...”, „ne féljetek!”

Ne féljünk, mert nála, egyedül nála vannak a halál és a pokol kulcsai! Ne féljünk, mert az élet kulcsa az ő kezében van! 
És ha megrémiszt is minket a „kulcszörgés”, a lapátolás hangja, vagy a kórházi műszerek sípolása, akkor is, annál inkább is figyeljünk a húsvéti evangéliumra!

Jöjjön közénk, szólaljon meg, és szólítson meg bennünket is ez az örömhír! 

Jöjjön közénk ez a világot megváltoztató üzenet – a tavasz hírnökei, a madarak, a legkisebbek, a legelesettebbek és a sete-suta lelkészek által is - és harsogja, trillázza bele az életünkbe Jézus szavait: Ne félj! Ne félj...

Heinrichs Eszter Ágnes

Valami hasonló, vagy valami teljesen más hangzott volna el Ágfalván és Sopronbánfalván 2021. húsvétján Jel 1,9-18 alapján...