Ami elveszett... - Vasárnapi tűnődések III./7.

Van egy apai ágon öröklődő „krónikus betegségem“. Mindig keresek valamit… Legtöbbször a kulcsomat vagy a telefonomat, de szoktam keresni a táskámat, papírokat, könyveket, a dugipénzemet vagy a dugicsokimat is. De olyan is volt már, hogy valamelyik soproni nagy áruház parkolójában az autómat nem találtam… Nem akarom kiszámolni, hogy hány értékes percet vesz el az életemből ez a „betegség“, de sokat… Persze, akik nem rendelkeznek hasonló tünetekkel, azok azt az eufórikus érzést sem ismerik, amikor a reggeli rohanásban előkerül a kulcs, a rózsaszín táska vagy a telefon… Azt meg pláne nem, amikor az évek óta kézbe nem vett Németh László vagy Szabó Lőrinc kötetből kicsúszik az „emberemlékezet előtti időben“ odarejtett - születésnapra vagy valamilyen alkalomra kapott -, nem is olyan kevés pénz, aztán még ráadásnak a könyvek alatti szekrényből is előkerül egy rég nem látott fülbevaló vagy a dugicsoki.

Az evangélikus egyházban ma mindenütt az elveszett juh példázata kerül elő a szószékekeken, a monitorokon vagy a hírleveleken… Jól ismert történet, ami egy kérdéssel kezdődik: "Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el és nem keresi-e meg az eltévedtet? Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett." Mit gondoltok? - teszi fel a kérdést Jézus.

Mit gondoltok?  Én biztos azt gondolnám, hogy inkább a kilencvenkilencre vigyázok, mint azokat kockáztatva elmegyek az egyért. Mit gondoltok? Ti mit gondoltok erről? Valószínű, a kedves olvasó is a 99-et választaná – a nagy számok törvénye alapján. 

Egy olyan világban élünk, amelyet tetszik-nem tetszik, meghatároznak a számok. Manapság a beoltottak száma, a betegek száma, a lélegeztető gépeken lévők száma, a költségvetések számai és még sorolhatnánk tovább…

De ne áltassuk magunkat, Jézus világa, a Római Birodalom is a nagy számok törvénye alapján működött, ahol egyértelmű volt, hogy 99-et biztonságban tudni fontosabb, mint egyet veszni hagyni. A jézusi matematika azonban más, mint a miénk. Neki mindig fontos volt az egy, a kicsi, a beteg, a nyomorult, az eltévedt, az elveszett.

Az az elveszett bárányka is, akivel ezekben a vírusos hetekben talán még inkább tudunk azonosulni. Hiszen annyi minden elveszni látszik körülöttünk… 
Tegnap “meginterjúvoltam” néhány barátomat a pandémia alatti veszteségeikről. Az anyagi mínuszkon túl, az idő, a találkozások és a bizalom volt az, amit kiemeltek.

Engem is az idővel kapcsolatos veszteségekre ébresztettek rá a nyitás utáni alsós hittanórák. Engedjenek meg két kis színest az én drága kis hittanosaimtól, akikkel hat hét után újra találkoztam. Hat hét hosszú idő, sok minden történt ezalatt velük is… És a hat hét legérdekesebb élményeit azonnal el is akarták mesélni. Amikor az ágfalvi picurkák megláttak, az egyik kislány azonnal bájos mosolyt villantott felém, hogy véletlenül se kerülje a figyelmemet az, hogy kiesett a bal alsó egyes foga… Aztán jött a másik is. Neki meg a jobb felső egyes hiányzott… A harmadiknak meg két foga is kiesett. Akinek meg nem, az gyorsan elmesélte, hogy a tesójának is kevesebb van már egy tejfoggal… Amikor a sor végére értem, szerencsére nem tették fel a kérdést, hogy nekem esett-e ki fogam, de azért az egyik kis csörfös közölte, hogy jövő hétfőn kapok tőle egy kengurus maszkot, mert abban majd nem látszanak a ráncaim, és ráadásul még cuki is leszek… Igen, igen, eltelt hat különleges hét, ami mindannyiunkban, és mindannyiunkon nyomokat hagyott…

Pénteken meg a Fenyő téri iskola elsősei szereztek feledhetetlen perceket... Megpróbáltuk összefoglalni az online szerzett ismereteiket nagyhétről és húsvétról. Eljátszottuk az egész történetet. Egy csoportnyi gyerek vonult be nagy hozsannázás közepette a pink sálamon Jeruzsálembe, ahol ettünk pászkát, aludtunk a Gecsemáné kertben, levágtuk a katona fülét, aztán meg visszaragasztottuk…, keresztre „feszíttetett“ a fél osztály a Golgotán, aztán gyolcsokba tekerve eltemettük Jézust, majd Jézus eltűnt, mi pedig értetlenkedtünk… Az egyik kislány, akinek sem Jeruzsálembe vonulni, sem pászkát enni, sem keresztre „feszíttetni“ nem volt kedve, beszélgetni akart. „Eszti néni, Eszti néni“ szólt bele a történetbe többször is. A többiek azonban annyira belefeledkeztek a szerepeikbe, hogy Anna nem jutott szóhoz. Aztán mielőtt Jézus feltámadt volna, mégiscsak megszólalt. “Eszti néni, Eszti néni, ez nagyon fontos” - és még toppantott is, hogy nyomatékosítsa a szándékát. A feltámadási jelenet megszakadt, és a kicsi Anna végre elmondhatta, ami annyira foglalkoztatja: - „Eszti néni, Eszti néni…! Van kutyád?“ :)))))

A kérdés teljesen meglepett. Jézus feltámadását azért még átbeszéltük, de az egyértelművé vált, hogy sok-sok idő elveszett… A ráérős beszélgetéseké, a „hogy vagy-köröké“, a játéké, a barkácsolásé… Hat hét. Hat elveszettnek hitt hét. De aztán meg mégsem az, hiszen talán emberéletek múltak a záráson. És a mai példázat is azzal bíztat minket, hogy az isteni számtan, ami teljesen felülemelkedik a matematikai ismereteken, majd megoldást talál a hiányosságokra is. Reménység szerint az érettségizők matek feladatlapjain is…, a beszélgetésre éhes hittanosokén is, a gyógyulásra vágyókén is, a félelmekkel vívódókén is, a bizonytalanságtól szenvedőkén is, és mindenütt a világban, ahol hiánnyal és szűkösséggel küzendek.

Közénk is jöjjön Jézus, és keressen minket is, mikor – talán éppen a nagy számok törvénye miatt - elveszettnek érezzük magunkat... 

Heinrichs Eszter

Valami hasonló, vagy valami teljesen más hangzott volna el Ágfalván és Sopronbánfalván 2021. április 25-én, Jublite vasárnapján Mt 18,11-14 alapján, ha a nagy számok törvénye miatt nem zártuk volna be templomainkat... No, de jövő héten már nyitunk, szeretettel várunk mindenkit istentiszteleteinkre. 9 órakor Ágfalván, fél 11-kor Sopronbánfalván.