Szól a rádió... - Óév esti gondolatok

Nemrégiben meglátogattam egy idős özvegyembert, aki elmondta, mióta nem él a felesége, szinte mindig szól a konyhájában a rádió. Hiszen – mesélte -, a csend kibírhatatlan. A csend fáj. A csend nyomaszt. Főleg ebéd közben. Az elviselhetetlen csöndet csak a rádió hangja tudja elnyomni, vagy egy kicsit tompítani…
A magány csendje az, amiről ez az ember sírva mesélt.

Vagyunk azért sokan, főleg az én generációmból, akik nagyon vágyjuk néha a csendet, mert mindenütt lárma vesz bennünket körül... Nekünk sokszor a csend az, ami gyógyító erővel bír.

Szilveszterkor azonban valami elemi tiltakozás van szinte minden emberben, főleg a fiatalságban a csend ellen. Felkapcsoljuk a rádiót, megnézzük a kabarét, petárdázunk, örülünk a tüzijátéknak… Csak legyen minél hangosabb! Mintha valamit el akarnánk nyomni… Úgy gondolom, leginkább a jövőtől való félelmünket.

Az elmúlt év bizonyosan hozott mindenkinek jót is, rosszat is. Fájdalmas élethelyzeteket, de örömöket is. Olyan dolgokat, amiket talán el kell engedünk és olyanokat, amiknek évtizedek múlva is hatása lesz az életünkre…
Jó, ha hálával tudjuk számba venni mindazt, ami történt ebben a furcsa “21-es” évben.  És jó, ha azzal a reménnyel tudunk a jövőbe nézni, hogy az az Isten, aki eddig is megtartott minket, ezután is vigyázni fog ránk. A zsoltáros azt írja: “…csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget.” Kívánom mindenkinek ezt a gyógyító csendet! Ebben a csendben a zsoltáros két dologot is megértett. Azt, hogy “Istennél van az erő”, és azt, hogy Istennél van a szeretet…
Aki ezeket tudja és hiszi, annak talán kevésbé hangosan szól ma a rádiója, a tévéje vagy a petárdája, mert kevésbé szorong…  

A mai este arra figyelmeztet minket, hogy fogy az időnk… Azt, hogy mekkora iramban, Áprily Lajos fogalmazta meg gyönyörűen a Fogyó idő című költeményében.

“Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.”

Néhány évvel ezelőtt talán nem értettem volna én sem ezeket a sorokat… Mert a fogyó idő múlását - azt hiszem - csak az érzi igazán, aki súlyos beteg, vagy aki ült már súlyos, halállal küzdő beteg ember mellett, nézve az infúzió és az infúzión keresztül kapott vér idegölő csöpögését, vagy a katéteres zacskó tartalmának napról napra változó színét és mennyiségét.

Fogy az idő… És ma jó hangosan szól mindenütt a rádió, hogy elnyomja a fogyó időtől való félelmet. Szinte üvölt, hiszen bele sem akarunk gondolni abba, hogy életünk években, évtizedekben, napokban vagy percekben méretik-e…  Szilveszter estéjén jó, ha tudatosítjuk magunkban: a jövőnk Isten kezében van. És történjék bármi is, az erő és a szeretet birtokosa továbbra is az az Isten, aki az első karácsony óta – titokzatos módon - folyamatosan jelen van ebben a világban. A miénkben is. Az éveinkben, a napjainkban, a perceinkben és a pillanatainkban… Adjon nekünk hitet és reménységet ezen a furcsa, hangos, csendet és belső hangokat elnyomó estén is, amikor csilingelnek a pezsgőspoharak, ordít a tévében a kabaré, könnyeinket nyeldessük a Himnusz alatt, és talán még inkább össze vagyunk zavarodva, mint máskor. És ezért csak szól és szól, szinte üvölt mellettünk a rádió…

Heinrichs Eszter

(Elhangzott Ágfalván és Sopronbánfalván 2021. december 31-én Zsolt 62, 2-13 alapján)