Távlatok

Hitünk egyik legnagyobb próbája, hogy nem látjuk Istent. Milyen egyszerű lenne hinni, ha itt lenne, ha látnánk, ha minden kívánságunkat teljesítené, ha békét hozna, vagy legalább nyugodt napokat…

Nincs új a nap alatt, évezredekkel ezelőtt is hasonlóan gondolkodtak az emberek. A Sínai hegy lábánál is, amiről úgy tudták, hogy ott, annak a tetején lakik az Isten.

Mégsem volt elég ez a közelség. Látni akarták Istent, tapintani, érezni, úgy, ahogy a körülöttük élő népek is tették a saját isteneikkel. El is készítették a látható, kézzel fogható, közelről is csodálható istenüket, amely egy aranyborjút formázott. Amikor meglátta ezt Mózes, hatalmasat csalódott népében. Isten meg talán még nagyobbat… Miután Mózes kidühöngte magát,  rájött, hogy a segítség csak felülről jöhet. Elindult hát a hegyre fel, hogy beszéljen Istennel.

Az istentiszteleti hívogató mottójául egy rövidke párbeszédet választottam Kazansztakisz görög írótól, aki az élet értelméről filozofálva megkérdezi:Melyik a helyes út? Aztán válaszol is rá: - Amelyik fölfelé vezet.
Mózes is erre jött rá, és elindul felfelé. Fel, egészen a felhőkig, fel az égig, az Istenig.

Vigyük magunkkal mi is ezt az elhatározást, a felfelé indulás szándékát! Merjünk felfelé tekinteni! Merjünk kérni! Merjünk célokat kitűzni! Merjünk onnan fentről áldást kérni! És higgyük el Mózesnek is és a görög írónak is, hogy a helyes út fölfelé vezet…

Az egyik Szélrózsán hangzott el egy német teológus szájából a felfelé vezető útról egy rendkívül megkapó, azóta evangélikus körökben jól ismert történet. Fogadják szeretettel:
Egy régi mese szerint egy ember a hegyekben befogott egy sast. Hazavitte a hatalmas madarat, és betette a baromfiketrecbe a többi állat közé. A sas egy darabig ugyan próbálkozott a repüléssel, de a ketrec megakadályozta ebben. Egy idő után pedig a többi tyúkkal együtt csak a kukoricaszemeket csipegette a földről. Az ember évekkel később egy barátjának büszkén mutatta meg a különleges állatot, mondván: ez nem sas, hanem egy tyúk. A barátja azt tanácsolta neki, hogy nyissa csak ki a ketrec ajtaját, engedje ki az állatot, és akkor majd kiderül, hogy ez mégiscsak egy sas. Az ember bátran megtette, karjára vette a madarat, próbálta a magasba röppenteni, de az leugrott a földre, és tovább csipegette a magokat. Lám, ez egy sas volt, de most már csak egy tyúk – mondta a gazdája. De a barátja nem elégedett meg ennyivel, fogta a madarat, felmászott vele a háztetőre és a lehető legmagasabbra tartotta. Innen a madár már megláthatta a messzi távolban lévő hegyeket, láthatta a hegyek fölött szikrázó nap fényét, észrevette a magasban szárnyaló társait. S ekkor kiterjesztette hatalmas szárnyait, felröppent a magasba és elröpült. Íme, ő mégiscsak egy sas – mondta a barát a kissé csalódott gazdának.

A sas megtalálta életcélját, amikor gyönyörködött a magasságban. Mózes is megtalálta ezt, amikor felfelé indult. Találjuk meg mi is a helyes irányt! És ne kételkedjünk abban, hogy a helyes út felfelé vezet… Fel, egészen az égig. És ha az ég megnyílik, csuda dolgokat láthatunk és tapasztalhatunk. Ahogy a sas is… Távlatokat, perspektívákat, a szabadság érzését, a messzi távolban lévő hegyek látványát és a hegyek fölött szikrázó Nap fényét…

A Jóisten adjon nekünk is ilyen élményeket, és tanítsa meg napról napra, hogy a ketrecből és a mélységekből hogyan vezet felfelé az út! Jöjjön ma is közénk, és láttassa meg velünk újra és újra, hogy ő egy olyan Isten, aki annyira szeret minket, hogy a magasságból leszállt a mélységbe, eljött közénk, és itt élt és itt lakott a tyúkok, vagy ha úgy tetszik, a tyúkeszű emberek között…. Eljött közénk, látható, tapintható, érezhető, valóságos emberré lett, hogy még kétezer év múltán is távlatokat kínáljon.

Heinrichs Eszter

(Elhangzott Ágfalván és Sopronbánfalván, 2022. április 3-án, családi istentiszteleten 2Móz 32, 30-32 alapján.)