Virágvasárnapi igehirdetés - két nyelven - a kitelepítés 76. évfordulóján

Závada Pál kortárs magyar írónak jelent meg két évvel ezelőtt egy könyve, Wanderer címmel. Az elbeszélés egy vándor – különböző idősíkonkon átívelő - utazásán keresztül mutatja be a valaha németek lakta Budaörs életét és sorsát. A Wanderer ezen a településen jár-kel, beszélget, vissza-visszatér és anekdotázik. És közben szomorkásan, mégis szórakoztatóan és mindemellett nagy-nagy szeretettel bemutatja a németek ünnepeit, hétköznapjait, örömeit és bánatait. Beszél a bortermelésről, a pestis- és filoxérajárványról, a gyönyörű népviseletükről, a templomépítőkről, temetőkről, az itt élők munkaszeretetéről és munkabírásáról. Itt hadd idézzek egy mondatot a könyvből, ami szerintem a mi németjeinkre is igaz volt: >>Talán azt sikerül legnehezebben megértetnünk a közel, s távol lévőkkel, hogy mit jelent nekünk a munka. Ők – a nem németek - úgy gondolkodnak, hogy muszáj néha dolgozni, ha nem akarunk éhen halni. Mi pedig – de nem érti ezt senki más – épp ellenkezőleg. Akkor szenvednénk csak igazán, ha tétlenségre lennénk kárhoztatva. Mi úgy gondoljuk, hogy nem a szórakozás van munkálkodással elrontva, hanem a munka van bearanyozva énekkel, itallal, tánccal – mert a munka a legnemesebb, annak igazán kijár az aranyozás.<<

Aztán ezeknek a dolgos németeknek 1946-ban borzasztó dolgokkal kellett szembesülniük. Így írja Závada: >>Amikor még csak éppen utána voltunk a háborúnak, a fölbolydult, megzavarodott piacon, utcákon, boltokban, ahol csak emberek összeverődtek, tanácstalan, tépelődő találgatásokat lehetett hallani már napok óta. … Ugyan, nevetséges!, hogy minálunk?!

És akkor ott abban a budaörsi kocsmában elhangzik egy kérdés: Senki nem akadt még errefelé, aki kiállna és arra merészelne inteni, hogy ha most Magyarország is kitelepíti az itt élő németjeit, akkor tovább sújosbítja a magyarságnak azt az erkölcsi csődjét, amit a zsidóság tavalyi deportálása jelent?! Ennek az országnak, nézett körbe a söntés mellől az illető, végképp nincsen erkölcsi alapja ismét egy bűnbakképzéshez, német nemzetiségek kollektív megbüntetéséhez.<<

Aztán ír a megmaradt fotókról, a magára maradt temetőkről és a kiosztott német házakról... Ugye ismerős dolgok ezek mifelénk is?

Ha ez a vándor, ez a kedves Wanderer a Sopron környéki településeken járna, itt is idősíkokon át utazhatna, és szóbaelegyedhetne a mi valamikor itt élt németjeinkkel, hasonló könyvet írhatna róluk is, kiegészítve néhány bányászokról szóló történettel meg a 20. századi csempészhistóriákkal.

Kedves Tesvérek! Ma virágvasárnap van, a nagyhét kezdete. 76 évvel ezelőtt is ilyenkor készülődtek németjeink az ismeretlenbe. Még ők is hallották templomainkban a virágvasárnapi istentisztelet evangéliumát a Jeruzsálembe szamárháton bevonuló Jézusról, akit pálmaágakkal és hozsánnaénekekkel ünnepeltek. Azt azonban nem jegyezte fel a krónikás, hogy mit érezhettek ezek a ma nagyrészt már nem is élő egykori ágfalviak/bánfalviak a kitelepítés előtt egy héttel, azon a virágvasárnapi istentiszteleten… És annyi, de annyi mindent nem tudunk mi már ezekről az időkről… Nem tudjuk mit gondoltak minderről az akkori konfirmandusok, akik jópár héttel a tervezett ünnep előtt részesedtek konfirmáció áldásában… Nem tudjuk, mit érezhettek az öregek, akik itt élték le dolgos életüket... Nem tudjuk mit érezhettek a szerelmespárok, akiket elszakított a politika. Nem tudjuk, csak sejtjük, milyen is lehetett 1946 virágvasárnapja. Bizonyosan hullottak a könnyek, remegetek térdek és kezek, és vágni lehett a feszültséget… Azonban azon a napon, azokban a szörnyű napokban is megszólalt az az evangélium. Az az örömhír, ami szól már kétezer éve. Megszólalt, hogy vigaszaljon, megszólalt, hogy reményt adjon, megszólalt, mert a Jeruzsálembe szamárháton bevonuló Jézusnak akkoris és most is üzenete van. Azt üzeni, hogy ne féljetek! Ne féljetek, amikor nem tudjátok mit hoz a jövő! Ne féljetek, ha nem érteitek az élet dolgait! Ne féljetek…, én veletek vagyok minden napon…! Ne féljtek, mert én megérkeztem Jeruzsálembe, Ágfalvára, Bánfalvára, Sopronba, ebbe a beteg, háborútól, gyűlölettől sújtott világba. Ne féljetek, én itt vagyok…

Reménység szerint segítettek a vigasztaló szavak az akkoriban félelmekkel küzdőknek is. És segítsenek ma is, 2022 virágvasárnapján is! Segítsen nekünk ma is az az evangéliumi üzenet, hogy Jézus, aki 33 éven át földi vándor, “Wanderer” volt, megérkezett Jeruzsálembe, hogy beteljesüljenek az Írások. Megérkezett, hogy kereszthalált haljon, megérkezett, hogy szenvedjen, és megérkezett, hogy feltámadásával reménységet hozzon.

Olyan reménységet, amilyent senki más nem tud adni, hiszen virágvasárnap és húsvét üzenete, hogy mindig van tovább… Talán nem úgy, ahogy elképzeljünk, de mindig vannak távlatok és perspektívák. A halálon túl is, a nem érthető, fájdalmas dolgokon túl is, a kitelepítésen túl is…

Az idézett könyv azzal zárul, hogy a vándor, ez a mindent jól megfigyelő Wanderer – jól öltözötten, Peugeot-val visszatér egy kis időre szülőhazájába nyugatról.
Ugye el tudjuk képzelni, ugye láttunk ilyent mi is, ahogyan egy-egy ilyen vándor behunyt szemmel sétál az itt maradt házak, szőlők és borospincék között… Aztán a könyv utolsó lapjain azt olvashatjuk, hogy “ezekben az évtizedekben a Wanderer legszívesebben mégiscsak a temetők utcája, a Nefelejcs felé vette útját (…), a vén sírkertekben sétált is, és legtöbbször úgy telepedett le, hogy láthassa a kő hegyi kápolnát.”

A mi - időről időre - visszatérő vándorlásra kényszerített németjeink is valahogy így voltak… Hazatérve mentek a temetőbe, bóklásztak az utcákon, és ha tehették, bejöttek a templomba.

Már évek óta nem jönnek, hiszen több, mint hetven év elteltével legtöbben egy égi országban bóklásznak, és ott mesélik vagy hallgatják a régi történeteket… Reménység szerint attól a földön vándorló Jézustól is, aki kétezer év óta hirdeti a maga egyszerűségében - szamárcsikó hátán, templomokban, utcákon, házak között - németeknek és magyaroknak egyaránt: Ne félj! Eljöttem közétek… Ne félj! Itt vagyok. Ne félj! Tudom a választ a titkokra és a kérdéseidre is… Ne félj, mert én feltámadtam, hogy velem együtt – egy Ágfalvánál és Bánfalvánál is csodálatosabb helyen - ti is örökké éljetek…

Heinrichs Eszter

(Elhangzott 2022. április 10-én Ágfalván és Bánfalván a németek elűzetésének 76. évfordulóján tartott istentiszteleteken Jn 17, 12-19 alapján.)

Aus der Feder des zeitgenössischen ungarischen Schriftstellers Pál Závada erschien vor zwei Jahren ein Buch mit dem Titel Wanderer. Die Erzählung stellt anhand der Zeitreise eines Wanderers durch verschiedene Zeitebenen das einstige Leben und das Schicksal des einst von Deutschen bewohnten Budaörs/Wudersch vor. Der Wanderer streift in dieser Gemeinde herum, führt Gespräche, kehrt ab und zu zurück und erzählt Anekdoten. Dabei stellt er wehmütig, aber dennoch unterhaltsam und daneben mit überaus großer Liebe auch die Feste, Alltage, Freuden und Leiden der Deutschen dar. Er erzählt über den Weinbau, die Pest- und Reblausplage, über die wunderbare Volkstracht, die Kirchenbauer, Friedhöfe, die Arbeitsliebe und Ausdauer der hier Lebenden. Ich darf hier einen Satz aus dem Buch zitieren, der meiner Meinung auch auf unsere Deutschen zutraf: >>Am schwierigsten war vielleicht den nahe und fern stehenden Menschen beizubringen, was Arbeit für uns bedeutet. Sie, die Nicht-Deutschen, haben im Kopf, dass „es ein Muss ist, manchmal zu arbeiten, wenn man nicht verhungern will. Wir dagegen – aber das versteht niemand anderer... wir würden erst dann richtig leiden, wenn wir zum Nichtstun verdammt wären. Wir sind der Meinung, dass durch Tätigsein nicht die Unterhaltung verhindert wird, sondern dass die Arbeit durch Gesang, Getränk und Tanz vergoldet wird – denn Arbeit ist das Edelste, sie verdient, vergoldet zu werden.<<

Diese arbeitsamen Deutschen wurden dann 1946 mit Schrecklichem konfrontiert. Závada beschreibt das so: >>Als wir den Krieg gerade erst hinter uns hatten, konnte man am erregten, verwirrten Markt, auf den Straßen, in den Geschäften, überall, wo nur Menschen zusammengekommen waren, schon seit Tagen ratlose, grüblerische Vermutungen hören. … Aber geh‘, das ist doch lächerlich!, das bei uns?!

Und dort, in der damaligen Wuderscher Kneipe ertönt eine Frage: Gab es keinen hier in der Gegend, der seinen Mann gestanden hätte und zu mahnen wagte: Wenn Ungarn jetzt auch die hier lebenden Deutschen aussiedelte, würde jener moralische Verfall des Ungarntums, der bei der Deportierung der Juden im vergangenen Jahr vollzogen wurde, nicht noch weiter verschärft?! Dieses Land – schaute sich der Betreffende vom Tresen aus um – hat endgültig keine moralische Grundlage, einen Sündenbock zu finden, zur kollektiven Bestrafung der deutschen Nationalität.<<

Dann schreibt er von den verbliebenen Fotos, den vereinsamten Friedhöfen und den verteilten Häuser der Deutschen … Gell, das klingt auch bei uns bekannt.

Wenn dieser Wanderer, dieser liebe Wanderer in den Gemeinden um Ödenburg herumstreifen würde, könnte er auch hier Zeitreisen machen, mit den einstigen Deutschen unter uns Gespräche führen und ein ähnliches Buch über sie schreiben, ergänzt vielleicht mit ein paar Geschichten über Bergleute und Schmugglergeschichten aus dem 20. Jahrhundert.

Liebe Gemeinde! Heute haben wir den Palmsonntag, es beginnt die Karwoche. Auch vor 76 Jahren bereiteten sich unsere Deutschen zu dieser Zeit auf die Reise ins Unbekannte vor. Auch sie konnten noch das Evangelium für den Palmsonntag in unseren Kirchen hören, über Jesus, der auf dem Eselsrücken in Jerusalem eingezogen war, wo er mit Palmenzweigen und Hosianna-Rufen empfangen wurde. Was diese zu unserer Zeit größtenteils gar nicht mehr unter den Lebenden weilenden damaligen Agendorfer/Wandorfer Bürger damals, eine Woche vor der Vertreibung, an jenem Gottesdienst am Palmsonntag gefühlt hatten, wurde aber von den Chronisten nicht aufgezeichnet… Und es gibt vieles, so vieles, was wir über die damalige Zeit nicht wissen…

Wir wissen nicht, wie die damaligen Konfirmanden über all das dachten, die etliche Wochen vor dem geplanten Fest den Segen der Konfirmation erhalten hatten… Wir können nicht wissen, was im Kopf jener Alten vorging, die ihr mühsames Leben hier gelebt hatten… Wir wissen nicht, welche Gefühle jene Liebespaare erleben mussten, die durch die Politik entzweigerissen wurden. Wir können nicht wissen, nur eine Ahnung haben, wie der Palmsonntag von 1946 gewesen war. Es sind sicher Tränen geflossen, Knie und Hände haben gezittert, die Angespanntheit war spürbar… Aber auch an jenem Tag, an jenen fürchterlichen Tagen erklang das Evangelium. Die Freudenbotschaft, wie sie bereits seit 2000 Jahren erklingt. Sie ist erklungen, um zu trösten, erklungen, weil Jesus, der auf dem Eselsrücken in Jerusalem eingekehrt war, damals eine Botschaft hatte und auch jetzt eine hat. Er hat die Botschaft: Fürchtet euch nicht! Fürchtet euch nicht, wenn ihr nicht wisst, was die Zukunft bringt! Fürchtet euch nicht, wenn ihr die Dinge des Lebens nicht versteht! Fürchtet euch nicht…, ich bin bei euch an allen Tagen! Fürchtet euch nicht, denn ich bin eingetroffen in Jerusalem, in Agendorf, in Wandorf, in Ödenburg, in dieser kranken, von Krieg und Hass betroffenen Welt. Fürchtet euch nicht, denn ich bin hier…

Wir hoffen, dass die Trostworte auch den damals mit Befürchtungen belasteten Menschen geholfen hatten. Und sie sollen auch am heutigen Palmsonntag, im Jahre 2022 als Hilfe dienen.

Jesus, der 33 Jahre lang ein irdischer Wanderer wie in der Erzählung war, ist eingetroffen in Jerusalem, damit sich die Schriften bewahrheiten. Er ist eingetroffen, um gekreuzigt zu werden und zu leiden, er ist eingetroffen, um uns durch seine Auferstehung Hoffnung zu bringen.

Eine Hoffnung, die uns von keinem anderen gegeben werden kann, denn die Botschaft von Palmsonntag und Ostern ist, dass es immer ein Weiter gibt… Vielleicht nicht so, wie wir uns das vorstellen. Aber es gibt immer Horizonte und Perspektiven. Auch nach dem Tod, auch jenseits des Schmerzlichen, auch jenseits der Vertreibung.

Der Schluss des Buches erzählt, dass der Wanderer, der alles genau beobachtende Wanderer – gut angezogen, mit seinem Peugeot für eine kurze Zeit aus dem Westen in sein Heimatland zurückkehrt.

Wir können uns das sicher vorstellen, wir haben sicher auch schon Ähnliches gesehen. Gesehen, wie so ein Wanderer mit geschlossenen Augen zwischen den hier gebliebenen Häusern, Weingärten und Weinkellern spaziert… Auf den letzten Seiten des Buches ist dann zu lesen, dass „der Wanderer seine Schritte in diesen Jahrzehnten am liebsten doch zur Nefelejcs utca [Vergissmeinnicht-Straße], der Straße der Friedhöfe lenkte (…), auf den alten Gräberfeldern auch spazierte und sich meistens so setzte, dass er die steinerne Bergkapelle sehen konnte.“

Auch unseren, von Zeit zu Zeit zur Rückkehr im Wandern veranlassten Deutschen mag es so ergangen sein…

Heimgekehrt gingen sie in den Friedhof, streiften auf den Straßen herum und kamen womöglich in die Kirche. Seit Jahren kommen sie nicht mehr, nachdem schon mehr als 70 Jahre vergangen sind, streifen die meisten in himmlischen Ländereien herum und erzählen dort ihre alten Geschichten oder hören den anderen zu… Nach unserer Hoffnung auch jenem Erdenwanderer Jesus, der seit 2000 Jahren in seiner Schlichtheit auf dem Eselsrücken, in Kirchen, auf Straßen, unter den Häusern – Deutschen und Madjaren gleichfalls verkündet: Fürchte dich nicht! Ich bin bei euch! Fürchte dich nicht. Ich bin hier. Fürchte dich nicht. Ich weiß die Antwort auf die Geheimnisse und auch auf deine Fragen… Fürchte dich nicht, denn ich bin auferstanden, damit euch mit mir zusammen an einem Ort, der noch schöner ist als Agendorf oder Wandorf, das ewige Leben gehört…

Eszter Heinrichs

(Predigt in den Gottesdiensten am 10. April 2022 in Agendorf und Wandorf, am 76. Jahrestag der Vertreibung der Deutschen, nach Joh17, 12-19. Übersetzt von Ferenc Tauber)