Rab Zsuzsa: De addig

De addig mennyi elfutó vonat,

de addig mennyi vertszárnyú madár,

de addig mennyi mázsás virradat,

mennyi perzselt, koromszárnyú levél,

de addig mennyi testté-lett hiány,

és mennyi karrá-nem-lett ölelés,

falakról visszapattant nevetés,

mennyi sikongó mentőautó,

mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,

mennyi nehéz kosár, hány temetés,

mennyi betű, mennyi szívpercenés,

hány nem és hány miért és hány soha,

hány mégis, hány azértsem, hány talán,

és mennyi szó, hűvösen cseppenő,

Meseszép...

Ily nyugalmasan, szépen egyedül,
Mindenen túl, és mindenen felül.
 

Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,
Szánkázott rajta, lebegett körülte.
 

Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,
Húzta, húzta a lelkemet magával.
 

S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,
Szédült a hold lelkem orom-kövén.
 

Oldalak