Igyekszem a hittanórákra nem az utolsó pillanatban „beesni”. Nem csak azért, mert ez így dukál, hanem azért is, mert a szünetekben egy kicsit más oldalukról is megismerhetem a gyerekeket. Az elsőseimhez is időben odaértem a héten. És milyen jó, hogy korábban ott voltam, mert így végighallgathattam, ahogyan megbeszélik életük eseményeit.
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában…
A héten elajándékoztam valakinek egy lila kendőmet. Nem azért írom le, mert "nagylelkűségemet" szeretném fitogtatni - hiszen így is jóval több sálam, kiskendőm, nagykendőm, keszkenőm és különböző izé-bizém van, mint amire szükségem lenne -, hanem azért, mert én ezt a kendőt már több mint harminc éve őrízgettem.
Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.
Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.
Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.
Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.
S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.
Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
még van szavam.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő.
Néhány év vagy évtized múlva számos tudományág képviselőinek komoly kutatási terület lesz ez a mi karanténban eltöltött időszakunk. Hogyan éltünk? Hogyan vásároltunk? Hogyan oktattunk? Mennyire volt intenzív az otthontanulás? Mennyit lehetett spórolni az online meetingek megrendezésével? Mennyire emelkedett az összezártság miatt a válások száma?
Nevetséges, de nem nevettető,
ahogy eljátszik velünk az idő:
ahogy odaad, ahogy visszavesz,
ahogy kicselez, ahogy kicserez,
ahogy elkever, ahogy felfedez,
ahogy élre tesz, ahogy félre tesz
ahogy eltöröl, ahogy megjelöl,
ahogy életre kelt, ahogy megöl,
ahogy megtalál, ahogy elveszít,
ahogy görcsbe ránt, ahogy kifeszít,
ahogy mélybe húz, ahogy partra vet,
ahogy kinevet, ahogy betemet
ahogy naponta újra hiteget.
Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyüség.
Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.
Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.
Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,
a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,
tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.
