"Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Hét németországi év után az ember lánya egy kicsit „kocka” lesz... Azt hiszem, Berlinben ragadt rám az a vágy, hogy nekem mindig mindent előre tudnom kell. Tudom kell, mit, kivel és mikor... Amikor a németországi gyülekezeti élet adminisztratív oldalára gondolok, két szó jut eszembe először. A „vorbereiten” (előkészíteni) és a „planen” (tervezni).
Bár a járványhelyzet miatt - határozatlan ideig - templomainkban nem tartunk istentiszteletet, advent idején a megszokott istentiszteleti időpontokban (9-10-ig Ágfalván, 10.30-tól 11.30-ig Bánfalván) templomainkat egyéni elcsendesedésre nyitva tartjuk. "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk..." - írja Simon Weil.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még:
mert e tájék
sötétben marad.
Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Januárban - szó szerint - szétfújta a szél gyülekezeti házunk kapuját. Köszönet az új kapu finanszírozásáért a Soproni Egyházmegyének és gyülekezeti tagjainknak. És nagy-nagy köszönet Bánfalva legjobb, legkedvesebb és legviccesebb asztalosainak, Szabó Mihálynak és Kóbor Jánosnak, akik elkészítették Ágfalva legszebb kapuját.
Sorakoznak s elfutnak a hetek,
Mintha kórház-szagtól futnának.
Talán nem volt soha ilyen beteg
Az Élet, mely szennyesen bukdos
S nem tud eljutni tiszta kúthoz.
Máskor se volt itt élni jó dolog,
De viharok sűrűbben jöttek
És többen voltak zúgó bátorok.
Most már a reménytelen Mindegy
Túlságosan meggyőzött minket.
A Mindegy, mi ma mindent összetör,
A lágy ujjakat összefonja,
Hogy nem szorul össze az ököl.
S hogy itt még valami teremjen,
Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.
építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja
ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat
nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok
már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak
Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.
Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.
Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
„A Nyár! a Nyár! a Nyár!”
A Nyár megállt,
és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
megtörölte két könnyes szemét
és ment tovább.
pár percet itt tölt,
hogy utóbb időtlenül
hiányozhasson
(Kép: Kate Holstein)
Hinni szeretnék a kimondott szóban,
Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
Hinni szeretnék egy darabka kőben,
Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.
Hinni szeretnék a könyv betűiben,
A madarak dalában, a tiszta levegőben,
Hinni a szóban, a segítő kézben,
Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.
