Eszter kedvenc versei

Hervay Gizella: Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.

Dante Alighieri: Oly furcsák vagyunk...

Olyan furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Azt hisszük másról, hogy boldog talán
S irigykedünk egy-egy szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok,
S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Mert akkor is sírunk, amikor nevetünk...

(Kép: Búzás Tünde, Sopron)

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. 
Az éjtől reggel, a nappaltól este, 
A színektől, ha szürke por belepte, 
A csöndtől, mikor hang zavarta fel, 
A hangtól, mikor csendbe halkul el, 
Minden szótól, amit kimond a szánk, 
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, 
Minden sebtől, mely fájt és égetett, 
Minden képtől, mely belénk mélyedett, 
Az álmainktól, mik nem teljesültek, 
A lángjainktól, mik lassan kihűltek, 
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, 
A kemény rögtől, min megállt a lábunk. 
 

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Faludy György: Kósza lelkek

Lelkünk, mint halott lepke, oly törékeny,
mint hárfahúr, a szélben elszakad,
elég hozzá egy rosszul értett szó is,
elég egy félreértett mozdulat.

S bár közel vagyunk egyre csak a célhoz,
ha már a megértés fáklyája int,
egy durva szótól megriadva, újra
csak szétbolyongnak kósza lelkeink,
csak szétbolyongnak kósza lelkeink.

- részlet - 
(Kép: Búzás Tünde, Sopron)

Wass Albert: A nyár ment át az erdőn

Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.
Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.
Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
„A Nyár! a Nyár! a Nyár!”

A Nyár megállt,
és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
megtörölte két könnyes szemét
és ment tovább.

Oldalak