Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
Sohasem volt több esélyed,
Mint várni,
Mi lesz,
Milyen a napok sodra,
A lap- vagy időjárás, a kedv,
És valahogy mégis mindig elhitted,
Hogy jöhet a dagály után más,
És most itt vinnyogsz
A sajátodnak hitt életábránd
Hipószagú várótermében.
(részlet)
Olvassanak, olvassatok Grecsó-könyveket! Sokat!:) Regényeket is! :) H.E.
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.
Jó volna mindent elfeledni,
hogy ki vagyok és hol születtem,
hogy szeretetből s gyűlöletből
milyen hálóba keveredtem.
És álomnál is lebbenőbben
jó volna – sok kényszert levetve –
bújtató gondok szövevényén
áttörni, mint gubón a lepke.
Jó volna vérem lüktetését
továbbadni a lágy pataknak,
melyen a surranó hullámok
egész a tengerig szaladnak.
Szívemet kitárni a csendnek,
nem félni, és semmit se várva
a gondolatot szélre bízni
s a szerelmet a napsugárra.
NINCS
•
SEMMI
•
BAJ
IGEKÖTŐK
Ne várj el semmit.
Várd meg.
AXIÓMA
A szeretésen
k í v ü l minden emberi
tett: romépítés.
KÍSÉRŐLEVÉL
Amit én küldök
neked: tükör: nem portré:
belé nézz, ne rá.
A MÁSIK
A Végtelenre-táruló kapu?
A cella rámcsukódnikész nyílászárója?
Lengőajtó, két terem között?
Nem tudom.
Nem tudjuk.
A fátyol és a napernyő elég,
mint cigarettapapiros.
De elégnek a csontok is,
a sziklák és a tengerek vize.
Csupán a mosoly halhatatlan,
a könny s az oszlopok.
Bár ők se élik át a pusztulást,
csak túlragyogják.
pár percet itt tölt,
hogy utóbb időtlenül
hiányozhasson
(Kép: Kate Holstein)
1
A jó embereket arról ismered meg
Hogy jobbá lesznek
Ha megismered őket. A jó emberek
Vendégül látnak, hogy épüljenek, mert
Abból okul az ember, ha figyel
s ha mondanak is néki valamit.
2
De ők egyúttal
Jobbá teszik azt, aki rájuk néz és
Azt akire néznek. S nem azáltal, hogy betevő falathoz
Vagy a fényre segítik, inkább
Azért, mert tudjuk: élnek ők, s a világot
Megváltoztatva használnak nekünk.
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:
„Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”
