Álmodj egy szép világot
hol a tenger a fény,
ott hol a béke az égig ér...
Álmodd,
hogy a szeretet örökké él,
a szívedben derű, és senki nem fél...
Álmodd,
hogy az álmaid valóra váljanak,
és elkerül minden,
mi szívednek fájhat.
Sorakoznak s elfutnak a hetek,
Mintha kórház-szagtól futnának.
Talán nem volt soha ilyen beteg
Az Élet, mely szennyesen bukdos
S nem tud eljutni tiszta kúthoz.
Máskor se volt itt élni jó dolog,
De viharok sűrübben jöttek
És többen voltak zúgó bátorok.
Most már a reménytelen Mindegy
Túlságosan meggyőzött minket.
A Mindegy, mi ma mindent összetör,
A lágy ujjakat összefonja,
Sárvár és Sopron között, a 84-es úton – Simaság után – van egy aprócska leágazás. Egy göröngyös út, ami – jó egy kilométer után - fás ligetbe torkollik. Ilyenkor, tavasz kezdetén, mikor az ágakat még nem rejtik lombok, a műútról is jól kivehető egy fák között megbúvó harangláb. Ez az egyetlen megmaradt épület az egykori falucskából, Simaházából, ami fénykorában is csak 8-10 házikóból állt. Sima
Ha nézem a világot
a világ visszanéz
azt mondom, összevisszaság
ő feleli, teljes egész.
Azt mondom, csupa valótlan
a semmiség ragyog
ő feleli, nézz meg jobban
a valóság én vagyok.
Azt mondom, merő idegenség
sok átsuhanó tünemény
ő feleli, nézz a tükörbe
amit ott látsz, az vagyok én.
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
Emlékeznek rá, mekkora hiánycikk volt egy évvel ezelőtt az élesztő? Úgy elkapkodták a boltokban, hogy a magamfajta, örökké fáziskésésben élő álmodozóknak már csak az üres polcok látványa jutott... Persze azért itt, a határ mentén néhány kisebb szatócsboltban hozzá lehetett férni - pult alól - jóféle osztrák szárazélesztőkhöz, de én valahogy arról is lemaradtam.
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
(Kép: Ofra Amit)
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
Szavak, csodálatos szavak.
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet,
följárnak, mint kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat,
görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek,
meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők,
gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak:
szavak, csodálatos szavak.
