Nagy szeretettel hívogatunk kicsiket és nagyokat, régi és új ágfalviakat, evangélikusokat és nem evangélikusokat is kétnyelvű búcsúi istentiszteletünkre szeptember 27-én, vasárnap 9 órára az ágfalvi evangélikus templomba. Ezen az alkalmon egy szép kerek évfordulót ünneplünk, templomunkat 235 éve szentelték fel.
Szeretnénk figyelmükbe ajánlani egy honlapot, ahol Sopron és környékének hienz nyelvjárású szavai végre írottan is olvashatók, sőt, a kiejtést is gyakorolhatjuk. Nézzék, hallgassák, tanulják..., mert sajnos a határ innenső oldalán lassan kuriózumszámba megy ez dialektus.
A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen.
Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Nagy szeretettel hívogatunk mindenkit istentiszteleteinkre – mind Ágfalván, mind Sopronbánfalván. A konfirmáció és mindenszentek ünnepe miatt családi istentiszteleteink októberben és novemberben második vasárnapra esnek.
Szeptember 27-én, vasárnap 9 órakor kétnyelvű búcsúi istentisztelet lesz Ágfalván. 10.30-tól Sopronbánfalván magyar nyelvű alkalom lesz.
Olyan emberek között dolgozom, akik közül nem egyet újszülöttként ott hagytak a kórházban, és akik azóta intézményekben élik az életüket. Amikor velük beszélgetek, és valamiért a Tízparancsolat negyedik mondata kerül szóba, roppant hálás vagyok, hogy a parancsolat a szeresd helyett a tiszteld szóval kezdődik.
„A madár elszáll, de a röpte itt marad...” (ismeretlen szerző) – A fenti idézetet választották a szombathelyi székhelyű, de ágfalvi telephelyjel működő pszichiátriai otthon dolgozói és lakói mottóul abból az alkalomból, hogy elköszöntek intézményvezetőjüktől, Gregersen-Labossa Györgytől.
Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.
Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.
Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
„A Nyár! a Nyár! a Nyár!”
Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
„…mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van.“ Fil 4,11b Pénteken korán reggel csörgött a telefonom. Anna, egy kedves ismerősöm volt. A szokásos udvariassági köröket megkerülve szinte beleordított a
