Az álmot elengedtem,
a múltat hátrahagytam,
sorsom elfeledtem,
jövőm elmulattam,
lehet, hogy többé
nem lát soha, senki,
lehet, hogy estére
nem leszek már semmi,
fenn ülök a holdon,
a holdnak az ölében,
olyan leszek, mint a
tündér a mesében.
Mondd, szabad-e szeretni a Szépet,
Lehet-e még hallani néha Jót,
Imádkozni bármilyen Szentséghez,
Kimondani bátran a néma szót?
Mondd, szabad-e ma még álmodozni,
Szabadon kószálni színes szélben,
És bár sarkadon lyukas a zokni,
Kímélhet-e a szegényes szégyen?
Mondd, lehet neked most is vigadnod,
Míg kín sikolt az emberarcokon,
Tudhatsz-e még kívánni jó napot,
Másnak a nyelvén, ki neked rokon?
Nem tudom pontosan kifejezni,
amit érzek, ezért vagy hallgatok,
vagy azt mondom, amit mindenki mond.
Így remélem, hogy megértenek.
(részlet)
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Mindig futsz valahová.
Soha sincs semmire időd,
Hangzik fel tőled a hivatkozás,
És csak folytatódik tovább
A versenyloholás.
Se látsz, se hallasz,
Senkire sem hallgatsz.
Csak lótsz-futsz, s loholsz,
Mint a versenyagár,
Aki csak a célban tudja meg,
Hogy a nyúl nem is volt valódi.
Elrohansz minden szép mellett,
Nem észlelsz semmit,
Amit pedig csodálni érdemes lenne.
Két hét alatt akarnád látni azt,
Amit egész évben észre sem veszel.
A léleknek nem kell pénz,
Utólag persze könnyű lesz tisztán látni.
Csak hát lesz-e valaha is utólag?
És nincsenek-e most is figyelmeztető előjelek?
Felemelt ujjak, összevont szemöldökök?
Nem voltak-e és nincsenek-e komoly ellenvetések
többek részéről, ismételten, kezdettől fogva?
Ellenvetések, amiket soha nem lehetett volna
csak úgy lesöpörni az asztalról.
Mégis minduntalan le lettek söpörve az asztalról.
A vágy lesöpörte őket az asztalról.
A bármire igazolást találó erő és elszántság
képes volt száműzni minden logikát, ha kellett,
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
Ha a csend beszélni tudna
Négymilliárd hangon szólna
Mindarról, mi bennünk rejtve él
Vágydal szólna száz szólamra
Minden gondolat dobolna
Millió szó összefolyna
Ezer nyelven kavarogna
S a világnak nem lenne titka
Ha zene nélkül volna dallam
Egy soha meg nem szólalt dalban
Megtudnád, hogy mit is akartam.
A csend minden nyelven hallgat
Szóra még sosem bírták
Azt hiszem, hogy ezt még te sem tudnád
De több van, mit szemed láthat
De több van, mit füled hall
S van akinek a csend szavak nélkül
Áldja meg az Isten
az álmom,
Akadjon takaró,
ha fázom,
Az életem ne vegye
készpénznek,
Érezze azt, amit
én érzek,
Szeresse bennem is
a kételyt,
És ez legyen az, amit
elképzelt,
Bocsássa meg minden
vétkemet,
Ragasszon össze, ha
szétesek,
Szerelmünk lehessen
reményből,
Tegyen el parázst
a hevéből,
Szentelje meg, amit
meg lehet,
Szeressen mindig, ha
megszeret,
Ne húzzon mindenre
tegnapot,
Elég, hogy elmondta,
meghalok,
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakonés hajt,
hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít:
félre lustaság, óvatosság:
"Hajts - kiáltjuk -, az istenit!"
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz:
nézzük a lejtőt, omladékot:
"Lassan - kiáltjuk , hé, vigyázz!"
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
de a kocsis csak hajt tovább.
