Rákos apám
dühödten gyomlál a kertben.
Óriási hasán áthajolva
ül a sámlin és vastag, fekete gyökereket
húz ki a zsíros földből.
Rákos apám
álmatlan bolyong a házban.
Kimegy a konyhába, szétnéz,
feldönt ezt-azt, gyújtogatja a villanyokat,
szétnyom egy alvó pókot.
Rákos apám
semmit se bír már megenni.
Tányérra tesz két nápolyit,
visszahanyatlik, kapcsolgatja a tévét,
főzős műsorokat néz.
Ennek kacska volt a lába,
Az a fél combját forrázta le,
Ennek a fia ott maradt Szibériába’,
Amaz tanyáról költözött be.
Ez itt folyton szidta az asszonyt,
Az meg elitta egy egész ház árát,
Emez örökké verte a blattot,
Amaz angyalként zenélt hárfán.
Ennek meghalt az összes gyereke,
Annak két lánya volt – pap létire,
Azt agyonzúzta a vonat kereke,
Ez a végén nem emlékezett már semmire.
egy vékony szelet holdat kérek. köszi.
felhő?
felhő nélkül.
szelet szeretnél?
igen.
és te mit kérsz?
egy napot. vagy nem, kettőt. lehet kettőt?
lehet.
vagy inkább hármat. lehet hármat is? mennyit lehet max?
hetet.
ennyi van fejenként vagy ennyi az összes?
ennyi az összes. nincs több nap.
kérhetem mind?
igen.
.
.
.
KÉT BOLDOGSÁG-TÍPUS
– Azt tehetem, amit szeretek.
– Azt szeretem, amit tehetek
AGGSÁG
amit tudok: fáraszt;
amit nem: ijeszt
INTERJÚ
„Ars poeticám”?
– Olyat írni, amilyet
olvasni vágynék.
AZ EMBERI LÉPTÉKRŐL
Komitragikus:
villámfénynél próbálunk
regényt olvasni.
LEGFŐBB BECSVÁGYAM
mennél pontosabb
mondatokat írni a
KÉRDŐJEL elé
ZÁRÓVIZSGA-DOLGOZAT
Néha jó csendben maradni,
Semmit nem mondani,
Meg sem szólalni,
Órákig hallgatni.
Néha jó csendben maradni,
Emlékeket betakarni,
Fájni, kívánni, vágyni,
Egyhelyben, mozdulatlan várni.
Néha jó csendben maradni,
Senkit, semmit hallani,
Túlélni, élni, remélni
Egyedül félni, s örökké remélni.
Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?
Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.
Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?
Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...
S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát.
A sötétben
megütsz valakit, aki szeret,
megüt valaki, akit szeretsz.
Talán nincs is egyéb, csak ez.
Nem folytatás, nem vég, se kezdet,
csak ez a puha sötétség, ez a kemény
ütés. A szeretet.
Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
– lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk,
ahányan csak ránk néznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt
szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
Ha újra élhetném az életemet,
a következőben igyekeznék több hibát elkövetni.
Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék.
Bolondabb lennék, mint voltam, igazából
kevés dolgot vennék komolyan.
Kevésbé lennék higiénikus.
Többet kockáztatnék, többet utaznék, többször
merengenék a naplementén, több hegyet másznék meg, több folyóban
úsznék.
Többször mennék olyan helyekre, ahol sohasem jártam, több valódi
problémával törődnék és kevesebb képzeletbelivel.
Azok közé tartozom, akik értelmesen és termékenyen töltötték
Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj.
Ne kérdezd, hogy a célod hol van.
Köss könnyű kendőt, köss sarut.
Ki tudja, meddig visz az út.
Ha minden lépés élvezet,
tán mindegy is, hová vezet.
Csak lélegezz, csak lépj. És ennyi.
Szívdobogásra menni, menni.
Vidd, ami kell. Kevés elég.
A tűz, a föld, a víz, az ég.
Aki ismeri önmagát,
útvesztőiből is égre lát.
Nem baj, ha körbe-körbe jársz:
aki vár, úgyis rátalálsz.
Úgyis rád talál, aki vár:
az út kinyit, a pont bezár.
