De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vertszárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szívpercenés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azértsem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
Nem, mi nem vagyunk szegények!
Nálunk nincs súlya, holmi pénznek!
Mi halljuk a zenét, hiszünk a versben,
Képeket festünk képzeletben...
Hozzánk a fák is lehajolnak,
Értjük a szót, ha nem is szólnak.
Mi gyalog járunk kopott kabátban,
Ahová mi megyünk, ott neked határ van,
Kerítés, szögesdrót, veszélyes terület!
- Nekünk az Isten! - Neked csak feszület!
még várom egyre hogy az életnek
feltegyem kérdéseimet
élet ráérsz?
most figyelj
a szeretet és a félelem kettős áramkörében
hol fogok kifejeződni
ha egyedül sem vagyok önmagam
hol van és miért nincs százszázalékos biztonság
miért kell könnyekben kimosni valamit
hogy az emléke
tiszta fényben ragyogjon
áthatolhatatlan múltunkból
hova hullanak a törékeny tört hitek
és a maradék szavak
aki elárulja magát hova lesz a lelke
a függőlegesből hogyan lesz ferde
honnan remél szeretetet
Csendes, kévébe kötött reggel
zsömle-zizegésű világ,
porhanyó falucska, mondd el
a lágy kenyér dalát.
Ím, a könnyű szél elősurran,
tereget szép búzamezőt
tovaringatja lágy fodorban
a zümmögő időt.
Ma jó volna kicsit messze menni
- nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.
Elveszni, mint kit nem is keresnek,
csak áttűnni titkon, mint őszbe a nyár.
Csuklómon - tik-tak - vernek a percek,
indulnom kéne, mert valami vár.
Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, egy pár napra vele megyek.
A költő mit is tehet?
Teleírhatja csillagokkal
a mennyboltot,
míg alusznak a csillagászok.
Teleírhatja rózsákkal a kertet,
míg alszik a május.
Teleírhatja napfénnyel a strandot,
míg alszik a napfény.
Ó, százegyszer is kifoghat
a késedelmeskedőn!
Teleírhatja reménységgel
a szállongó időt,
míg alusznak az emberek.
(1965)
Az álmot elengedtem,
a múltat hátrahagytam,
sorsom elfeledtem,
jövőm elmulattam,
lehet, hogy többé
nem lát soha, senki,
lehet, hogy estére
nem leszek már semmi,
fenn ülök a holdon,
a holdnak az ölében,
olyan leszek, mint a
tündér a mesében.
Mondd, szabad-e szeretni a Szépet,
Lehet-e még hallani néha Jót,
Imádkozni bármilyen Szentséghez,
Kimondani bátran a néma szót?
Mondd, szabad-e ma még álmodozni,
Szabadon kószálni színes szélben,
És bár sarkadon lyukas a zokni,
Kímélhet-e a szegényes szégyen?
Mondd, lehet neked most is vigadnod,
Míg kín sikolt az emberarcokon,
Tudhatsz-e még kívánni jó napot,
Másnak a nyelvén, ki neked rokon?
Nem tudom pontosan kifejezni,
amit érzek, ezért vagy hallgatok,
vagy azt mondom, amit mindenki mond.
Így remélem, hogy megértenek.
(részlet)
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
