Sorakoznak s elfutnak a hetek,
Mintha kórház-szagtól futnának.
Talán nem volt soha ilyen beteg
Az Élet, mely szennyesen bukdos
S nem tud eljutni tiszta kúthoz.
Máskor se volt itt élni jó dolog,
De viharok sűrübben jöttek
És többen voltak zúgó bátorok.
Most már a reménytelen Mindegy
Túlságosan meggyőzött minket.
A Mindegy, mi ma mindent összetör,
A lágy ujjakat összefonja,
Ha többé nem lesz egyebed,
őrizd az üres kék eget.
Ha mindenki magadra hagy:
bámuld a szálló madarat,
halni lebegő levelek
táncát a sárga fű felett,
kitartó dongó darazsak
röptét a tört cserép alatt,
bámuld a hangyakaraván
útját a kerti Szaharán,
tanuld meg konok rendjüket,
mind otthonába siet.
A rigóknál is láthatod:
legelnek fénylő harmatot,
s a félrefordított fejek
talán feléd biccentenek.
Ha nézem a világot
a világ visszanéz
azt mondom, összevisszaság
ő feleli, teljes egész.
Azt mondom, csupa valótlan
a semmiség ragyog
ő feleli, nézz meg jobban
a valóság én vagyok.
Azt mondom, merő idegenség
sok átsuhanó tünemény
ő feleli, nézz a tükörbe
amit ott látsz, az vagyok én.
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
(Kép: Ofra Amit)
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
Szavak, csodálatos szavak.
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet,
följárnak, mint kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat,
görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek,
meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők,
gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak:
szavak, csodálatos szavak.
kicsiket kéne
kívánni csak, úgy bármi
ajándék lenne
Ne fájjon a lelkem,
Ne fájjon a testem,
Legyen, ki felemel,
Amikor elestem.
Amit méznek érzek,
Epévé ne váljék,
Kövessen a béke
Mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
Szóljon hozzám szépen,
S ne a hátán vigyen,
Hanem az ölében.
(Forrás: Versszínház)
„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” – felelt a Nap.
„Megjött?” – kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” – felelt a Nap.
.
„Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek !” – szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb.
